Szamaritánusok: Sajgó Balázs atya gondolatai az évközi 15. vasárnap kapcsán - Vatican News Az évközi 15. vasárnap ünnepe kapcsán Sajgó Balázs atya elmélkedései mélyen elgondolkodtatóak. A szamaritánusok példája révén a szeretet és az együttérzés fontossá

A szamaritánus nem azzal foglalkozik, hogy mások figyelnek-e rá vagy sem. Ő a szívével lát, és a másik emberben Krisztust ismeri fel, az Isten képmását és hasonlatosságát hordozó lényt. A szamaritánus nem csupán elméletekben gondolkodik, hanem cselekvően válaszol a másik szükségleteire, és kitartóan segít, amíg arra szükség van. Ez a valódi kereszténység lényege, és éppen erre hív minket Krisztus.

Minden hajnalban, amikor a világ még csak ébredezett, egy idős asszony csendesen megérkezett a kórház onkológiai osztályának várótermébe. Nem volt előjegyzett időpontja, és testileg nem szenvedett semmilyen betegségtől - de a szíve mélyén valami mégis vonzotta ide. Az üres székek között, a steril falak között keresett valamit, ami talán csak a lelkében létezett.

A nővérek már régóta ismerték őt. Mindig magával hozott egy termosz kávét és pár műanyag poharat. Amikor megkérdezték, miért jár ide, így felelt: - Olyan sokan félnek itt egyedül. Ha valakinek senkije sincs, én itt vagyok, hogy ne kelljen magányosan kortyolnia a kávéját, mielőtt az orvoshoz lép.

Volt, aki nem fogadta el. De volt, aki akkor nevetett először hetek óta. Volt, aki elsírta, amit otthon nem tudott és volt olyan is, aki csak csendben üldögélt mellette és végre nem érezte magát láthatatlannak.

Ez az idős asszony nem a gyógyítás szavával, nem is a prédikáció erejével érkezett. Csupán lehajolt a szenvedőhöz, akárcsak a szamaritánus a tizenötödik évközi vasárnap evangéliumának történetében.

A Jézus idejében fennálló zsidó-szamaritánus ellentét rendkívül mélyre nyúlik vissza. A zsidók gyakran lenézték a szamaritánusokat, sőt, igyekeztek elkerülni a velük való kapcsolatot. Éppen ezért különösen figyelemreméltó, hogy a példabeszédben egy szamaritánus válik az irgalmasság és a szeretet megtestesítőjévé. Jézus ezzel a példával éppen azt a társadalmi normát provokálja, mely a felebarát fogalmát csupán a saját népükre korlátozza.

A szamaritánus nem azzal foglalkozik, hogy mások figyelnek-e rá vagy sem. Ő a szívével lát, és a másik emberben Krisztust ismeri fel, az Isten képmását és hasonlatosságát hordozó lényt. A szamaritánus nem csupán elméletekben gondolkodik, hanem cselekvően válaszol a másik szükségleteire, és kitartóan segít, amíg arra szükség van. Ez a valódi kereszténység lényege, és éppen erre hív minket Krisztus.

A szamaritánus cselekedetei tükrözik Jézus földi életének esszenciáját: irgalmasságot él meg, amely messze túlmutat az egyszerű érzések és empátia határain. Az irgalmasság nem csupán egy belső állapot, hanem aktív, együttérző cselekvés, amely mások szenvedésére reagál, és konkrét tettekben nyilvánul meg.

Az Újszövetség eredeti görög szövegében az irgalom kifejezés mélyebb jelentést hordoz: a belső érzések megmozdulását jelenti. Gyönyörű magyarul ezt úgy is kifejezhetjük, hogy „összeszorul a szív”. Ez azt sugallja, hogy az irgalom nem csupán egy elvont fogalom, hanem egy érzelmi állapot, amely együttérzést és vonzalmat ébreszt. Ennek hatására az illető nemcsak érzi a másik fájdalmát, hanem cselekvőképes is: a keze és a lába is mozgásba lendül, hogy segítsen.

A szamaritánus cselekedetei tükrözik Jézus földi életének lényegét. Ferenc pápa egy Twitter-üzenetében így írta le ezt a kapcsolatot: "Mindannyian sebesült emberek vagyunk, és Jézus az a szamaritánus, aki eljött hozzánk, hogy támogasson minket... Mindannyian sebezhetőek vagyunk, és Jézus az, aki lehajol hozzánk." Ma nekünk kell képviselnünk az ő kezeit és szívét a világban.

"Ki az én felebarátom?" - teszi fel a kérdést a törvénytudó Jézusnak. Jézus azonban nem a választ keresi, hanem inkább a kérdést forgatja meg: Te magad mennyire vagy felebarát? A felebaráti szeretet valójában Isten szeretetének kiterjesztése a földi valóságban – valós cselekedetek formájában. Nap mint nap szembesülhetünk olyan emberekkel, akik "félholtan" hevernek – nem csupán testileg, hanem lelkileg, kapcsolataikban, reményeikben is. A lényeges kérdés pedig az: elhaladok mellettük, vagy megállok, hogy segítsek?

Az élet és az elmélet között hatalmas szakadék tátong: az elmélet az élet tapasztalataiból fakad, nem pedig fordítva! Éppen ezért gyakran tapasztalhatjuk, hogy a laikus, egyszerű emberek, akik őszinte szívvel élnek, megelőzik azokat, akik hangzatos szavakkal hirdetik Isten szeretetét és jóságát, de a környezetükben élő rászorulókkal nem törődnek. Míg lehet, hogy távoli szegényeknek adományoznak, a közvetlen közelükben élőket hajlamosak figyelmen kívül hagyni.

Könnyebb szeretni egy távol lévő embert, mint azokat, akik nap mint nap "az agyunkra mennek". Mégis, éppen ők azok, akik tükröt tartanak elénk, és szavak nélkül rávilágítanak, hol tartunk a keresztény utunkon – mennyire közel vagyunk Krisztushoz, vagy éppen milyen távolságban.

A hozzám legközelebb álló emberekkel, legyenek azok családtagok vagy munkatársak, a közös időtöltés során válik igazán világossá, hogy csupán szavakban fejezem ki az érzéseimet, vagy a tetteim is tükrözik az irántuk érzett szeretetemet.

Ne féljek közel menni a másik emberben is élő Krisztushoz. Dönthetek!