A pszichológiai támogatás keresésekor fontos tudni, hogy milyen szakemberhez érdemes fordulni a konkrét szükségleteink alapján. Először is, a "sima" pszichológus általában alapvető tanácsadást és támogatást nyújt, segítve az embereket a mindennapi élet
Míg mondjuk a különböző mértékű fejfájások esetén nagyjából el tudjuk dönteni, hogy kell-e segítséget kérnünk, nagyjából tudjuk, mi a különböző orvosok kompetenciája, tudjuk, hogy a háziorvoshoz nem kell beutaló, a neurológushoz viszont igen, addig lelki ügyekben a tudásunk már jóval bizonytalanabb, és a rendszer is sokkal kevésbé átlátható és hozzáférhető.
De kezdjük korábbról. Már az sem egyértelmű, hogy mikor van valakinek lelki baja, az meg aztán végképp nem egyértelmű, hogy azzal mit kell kezdeni. A lelki bajok felismerésére nem készít fel minket sem a kultúránk, sem a szocializációnk, sem a történelmünk, de még a politikánk sem. Ahogy a közoktatásban töltött másfél évtizedünk sem: óvodától kezdődően szinte semmilyen önismeretet, testi és lelki tudatosságot nem tanulunk, ez azonban elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy tudjuk, egyáltalán baj-e az, amit napok, hetek, olykor évek óta érzünk.
A lelki nehézségeket gyakran gyengeségként éljük meg, legyen szó másokról vagy éppen saját magunkról. Hajlamosak vagyunk titkolni gyengeségeinket, hiszen a társadalom nem igazán kedveli ezt a vonást; a gyengeség nem fér bele a sikeres, erős egyén képébe, és nem is könnyű szabadságot nyerni a lelki küzdelmek miatt. Pedig a belső feszültségek, a lelki elakadások nem a gyengeség, hanem inkább az emberi lét részei. Különösen nem a segítségkérés. De akkor kitől kérhetünk támogatást? Ki az, aki valóban megérti és segíteni tud a lelki problémák labirintusában?
Képzeljük el, hogy van egy ügyfelünk, akinek a hangulata meglehetősen borongós. Az állami támogatásokhoz leginkább akkor tud folyamodni, ha gyermeke van, vagy ha a gyermeke körüli problémák merülnek fel. A pedagógiai szakszolgálatok, családsegítő központok, iskolapszichológusok és diáktanácsadók, valamint egyházi vagy civil szervezetek, sokszor pályájuk elején járó pszichológusai nyújthatnak segítséget. Fontos azonban, hogy ezek a szolgáltatások földrajzilag elérhetők legyenek, és ne legyenek túlterhelve a hosszú várólisták és a vizsgálatok tengerével. További ingyenes támogatás csak akkor érhető el, ha a helyzet már súlyosabbá vált: ekkor a krízisintervenciós, pszichiátriai és neurológiai osztályok léphetnek életbe.
Felnőttek – ha gyerektől függetlenül elakadnak – általában csak akkor kapnak állami támogatást, amikor a helyzet már valóban súlyosra fordult. Máskülönben a magánellátás marad, ami már önmagában is komoly gondot jelent. Nemcsak azért, mert ezek a szolgáltatások drágák és sokszor ellenőrizhetetlenek, hanem mert manapság a szabad kapacitások is meglehetősen korlátozottak. Ez pedig egyrészt azt mutatja, hogy a közvéleményben már nem csupán a "hülyék" keresnek pszichológust, másrészt rávilágít arra, milyen mélyen gyökerező problémák sújtják a magyar társadalmat.
Egy újabb kihívást jelent, hogy a lelki nehézségekkel foglalkozó szakmák palettája, a coachingtól kezdve a lovasterápián át egészen a pszichoterápiáig, meglehetősen zavaros. Azok a szakmák, amelyek komolyan veszik magukat, rendszerint bizonyos belépési követelményekkel rendelkeznek. A legtöbb esetben felsőfokú végzettséghez kötött a szakmai működés, és a képzéseket elvégzők a megszerzett képesítéseket csupán a tanulmányi területükhöz kapcsolódóan használhatják. Például egy óvodapedagógus és egy pszichológus egyaránt lehet meseterapeuta, de az óvodapedagógus ezt a minőségét kizárólag az óvodai környezetben, nem terápiás foglalkozások keretein belül érvényesítheti.
A zavarba ejtő csak az, hogy egy nem pszichológus végzettségű lovasterapeuta lovasterápiát tart, de egy pszichológus végzettségű tanácsadó szakpszichológus szigorú értelemben véve nem hívhatja terápiának azt, amit csinál. Mindez persze és sajnos csak a szakmát érdekli, és ez egészen addig rendben is van, amíg a szakember pontosan tudja, és pontosan kommunikálja is, hogy mit csinálhat, és mit nem csinálhat a végzettségével, képzettségével, képesítésével.
A továbbiakban fókuszáljunk a segítő szakemberek közül a pszichológusra, a pszichoterapeutára és a pszichiáterre. Ezek a három szakma egy ideális társadalomban harmonikusan működne együtt, kölcsönösen támogatva egymást, hasonlóan ahhoz, ahogyan a háziorvosi rendszer és a kórházak különböző osztályai együttműködnek a betegek ellátásában.
Képzeljük el, hogy egy szomorú beteg belép egy pszichológus rendelőjébe. A történet kedvéért egy frissen diplomázott szakemberhez megy, aki most kezdte meg pályafutását. A pszichológus feladata, hogy alaposan felmérje a beteg állapotát, és megállapítsa, vajon a rosszkedv intenzitása és természete az ő szakterületén belül kezelhető-e, vagy ha szükséges, továbbirányítsa a beteget egy tapasztaltabb szakpszichológushoz vagy pszichoterapeutához. E döntés kulcsfontosságú a beteg megfelelő támogatása és a leghatékonyabb kezelési módszer kiválasztása szempontjából.
Itt egy érdekes ellentmondásra bukkanunk. Bár egy "hétköznapi" pszichológus, sőt még a tanácsadó szakpszichológusok sem jogosultak klinikai diagnózisok felállítására, elengedhetetlen, hogy felismerjék, mikor van szükség egy ilyen diagnózisra. Fontos, hogy rendelkezzenek a megfelelő tudással, és bár a gyanújukat kifejezhetik, a bizonyosságot nem vállalhatják.
Egy hagyományos pszichológus általában pszichológiai gondozással foglalkozik, míg a tanácsadó szakpszichológus (TSZP) pszichológiai szaktanácsadást nyújt, amely sokkal inkább a szakmai szempontokra összpontosít. Fontos megjegyezni, hogy egyikük sem ad konkrét tanácsot a klienseknek. A TSZP, aki már megszerezte az MA-diplomáját, ezt követően egy kétéves szakképzést is elvégzett, így mélyebb, specializált tudással bír, mint egy hagyományos pszichológus. Ez a kiegészítő képzés lehetővé teszi számára, hogy komplexebb problémákkal foglalkozzon, és a pszichológiai elméletek alkalmazásában is nagyobb jártassággal bír.
A terápiás és pszichoterápiás munkát nem végezhetik sem a "hagyományos" pszichológusok, sem a TSZP, és az általuk kínált szolgáltatások nem tekinthetők coachingnak sem. A pszichológiai tanácsadás szakmai alapelvei szerint a tanácsadás középpontjában mindig az adott élethelyzet aktuális problémája áll. A kliens és a tanácsadó közötti együttműködés során a fókusz a jelenlegi kihívásokra helyeződik, miközben a folyamat során a múlt, a családi háttér és a generációkon átívelő örökség is jelentős szerepet kap. A tanácsadó támogatásával a kliens tudatosan dolgozhat a megoldásokon, így a tanácsadás egy komplex és mélyreható élményt nyújt.
Ha a TSZP hatáskörén túllép a felmerülő probléma, akkor elérkezünk a következő szinthez. A klinikai szakpszichológus az egyetemi tanulmányait követően egy négyéves szakképzésen vesz részt. Bár továbbra sem jogosult pszichoterápiás kezelések lefolytatására, hiszen még nem minősül pszichoterapeutának, képes klinikai diagnózisok felállítására, valamint alapvető pszichoterápiás jellegű konzultációk és betegvezetés lebonyolítására. A mentális zavarokkal foglalkozik, és ekkor már nem kliensekkel, hanem páciensekkel, azaz betegekkel dolgozik.
Ez nemcsak játék a szavakkal: a klinikai szakpszichológus ugyanis elsősorban olyan emberekkel foglalkozik, akik mentális betegséggel küzdenek, súlyos depresszióban szenvednek, valamilyen személyiségzavarral küzdenek, szenvedélybetegek, rendszerszinten akadtak el az életükkel.
A pszichoterápiás beavatkozásra akkor van szükség, amikor a klienst érintő problémák már túllépnek a klinikus szakmai felkészültségén. A pszichoterápia szakmai csúcsára két fő úton lehet eljutni. Az egyik a pszichológiai pálya, amely során 2-3 éves képzés után szakpszichológusok válhatnak klinikai, egészségpszichológiai vagy neuropszichológiai területeken pszichoterapeutává. A másik lehetőség az orvosi irány, ahol pszichiáterek és más szakorvosok is pszichoterapeuták lehetnek, még akkor is, ha nem rendelkeznek pszichológiai háttérrel. Fontos megjegyezni, hogy szexuálpszichológiai, addiktológiai, sportpszichológiai, pedagógiai és tanácsadó szakpszichológusok nem válhatnak pszichoterapeutává.
Ez is egy zavarba ejtő ellentmondás. Pszichiátriai gyógyszert csak pszichiáter szakorvos és bizonyos esetekben neurológus írhat fel (egy korábban már beállított gyógyszerre háziorvos is adhat receptet, illetve rövid távon nyugtatót, szorongásoldót is felírhat), viszont nagyon más munkát végez egy olyan pszichiáter, akinek nincs pszichoterapeuta végzettsége, és egy olyan, akinek van. Előbbi "csak" gyógyszert ír és a gyógyszerezést felügyeli, ebben az esetben a lelki folyamatokkal egy, a pszichiáterrel együttműködő szakpszichológus foglalkozik - természetesen a kompetenciáján belül -, míg egy pszichiáter-pszichoterapeuta a gyógyszerezés mellett közvetlenül is foglalkozik a lélekkel.
A leglényegesebb dolog az, hogy mind a kliensek, mind a szakemberek számára világossá váljon: noha a pszichoterápia valóban a pszichológiai munka csúcsát jelenti, minden pszichológus sajátos szakterülettel és eltérő kompetenciákkal rendelkezik.
Ahogy nem rohanok azonnal koponya-CT-re vagy agysebészhez egy egyszerű fejfájás miatt, úgy nem feltétlenül szükséges pszichoterapeutához vagy még klinikushoz sem fordulnom, ha a válásom fájdalmát, vagy éppen a gyerekem felnőtté válását szeretném feldolgozni. Még ha egy pszichológus MA diplomával vagy tanácsadói képesítéssel rendelkezik is, egy komolyabb mentális betegségben szenvedő páciens már nem az ő szakterülete. Egyszerűsítve: nem minden pszichológus tud mindenkinek segíteni.
Egy olyan pszichológusra van szükség, aki segíthet a mindennapi élet kihívásainak leküzdésében, különösen, ha az egyedüli próbálkozások már nem vezetnek eredményre. Ha azonban a lelki problémák tartósabbak vagy összetettebbek, és különféle krízisekkel küzdünk, akkor érdemes tanácsadó szakpszichológushoz fordulni. Amennyiben diagnózisra vagy mélyreható terápiára van szükség, klinikai pszichológus vagy pszichoterapeuta bevonása válik szükségessé.
Utóbbiak munkájának fókusza már a személyiség mélyebb átdolgozása a mentális zavarok gyógyítása kapcsán.
De akármilyen pszichológusról vagy pszichoterapeutáról van is szó, mindegyik kérdez, figyel, érzékenyen jelen van. Végzettségtől függetlenül vonatkozik rá a titoktartás, és rendelkeznie kell az olyan alapkompetenciákkal, mint az empátia, a tolerancia, a hitelesség és a feltétel nélküli elfogadás. A leglényegesebb hatótényező a kliens/páciens és a szakember kapcsolatának biztonsága, minősége.
A különbséget tehát a szakember módszerspecifikus képzettsége, szemlélete jelenti, illetve a kliens problémájának mélysége. Minél többet képződött egy szakember, illetőleg minél közelebb van a pszichoterápiás címhez, annál mélyebbre mehet, sőt ez feladata is.
Képzeljük el, hogy valaki már egy éve rendszeresen látogatja tanácsadó szakpszichológusát, hogy segítsen neki az életközépi válsággal kapcsolatos kihívások leküzdésében. A terápia során fokozatosan megerősödik, és a krízis végül megoldódik, így a folyamat lezárásra kerül. Azonban előfordulhat, hogy idővel, amikor a krízis intenzív kezelése már véget ért, mélyebb, akár strukturális problémák is felszínre kerülnek. Ezek a rejtett elakadások új irányt adhatnak a munkának, és a folyamat egy terápiásabb jellegűvé válhat. Ilyen helyzetben indokolt lehet a páciens továbbküldése, de ez nem mindig szükségszerű. A kialakult bizalmi kapcsolat miatt egy tapasztalt, szupervízió alatt dolgozó tanácsadó szakpszichológus képes lehet a mélyebb rétegek feltárására és kezelésére is. Különösen kedvező, ha rendelkezik valamilyen speciális módszertani képzettséggel, amely segíthet a folyamatban.
Ha viszont a beszélgetések során instabilabb személyiségszerveződést jelző kapcsolati minták és történetek jönnek elő, melyek mélyebb feldolgozást kívánnak, esetleg azt kezdi sejteni a pszichológus, hogy az életközépi válság átmenetileg elfedhette a kliens személyiségzavarát, akkor már egyértelműen klinikusra vagy pszichoterapeutára van szükség, a klienst tovább kell küldeni. Csakhogy a komoly esetek jelentős hányada - még klinikai közegben folytatott munka mellett is - kifejezetten nehezen felismerhető, és a továbbküldés sem mindig olyan egyszerű, sőt nem is mindig egyértelműen megvalósítható. Fontos, hogy a kliens a továbbküldést ne elutasításnak, leértékelésnek érezze. Természetesen megélheti veszteségként az addigi folyamat lezárását, de a továbbküldés minden esetben azt jelenti, hogy a szakember pontosan tudja, hogy meddig tart a kompetenciája.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a tanácsadó rendkívül fontos előkészítő és megtartó feladatokat lát el az esetleges továbbküldés előtt. Az általa eltöltött időt semmiképpen sem szabad időpazarlásként felfogni; éppen ellenkezőleg, a tanácsadó munkája egyfajta előkészítést végez, amely segít "kitisztítani a terepet" a klinikus vagy pszichoterapeuta számára.
Közben viszont az is igaz, hogy nem könnyű elfogadni, ha nagyobb a baj, vagy hogy még csomó pénzt kell a lelki egészségbe fektetni. Az is bonyolítja a továbbküldést, hogy bizonyos betegségek esetén messze nem egyértelmű a betegségtudat, a betegségfelismerés, a betegségbelátás. Az ellenállás egyik formája az is, ha nem fogadja el a kliens/páciens a szakember javaslatát. A nem klinikusnak azt is mérlegelnie kell, hogy mi a jobb a segítségre szorulónak. Ha a klienst/pácienst motiválja a pszichoterápiára, beszélnek a kezeléstől és a betegségtől való szorongásról, az ijedtségről, az ismeretlentől való félelemről annak érdekében, hogy el tudja fogadni, hogy már egy magasabban és máshogyan képzett szakemberre van szüksége (ez akár hónapokig is eltarthat), akivel aztán biztosan folytatni is fogja a megkezdett munkát, vagy inkább az a jobb, ha a pszichológus ajánl egy-két klinikust, esetleg fel is veszi a kapcsolatot velük, majd lezárja a folyamatot. Aztán a páciens vagy felkeresi a klinikust, vagy nem.
A segítő szakemberek elkötelezettek amellett, hogy mindenki számára a legmegfelelőbb támogatást nyújtsák. Fontos, hogy egy szakember nem csupán a legkülönfélebb technikák és eszközök mesterévé váljon, hanem azt is tudja, mikor és kinek van szüksége ezekre. Jogosan elvárható, hogy a páciensek ne érezzék, hogy a pszichológusok presztízskérdést csinálnak az ügyükből; ha egy eset túllép a szakember hatáskörén, vagy ha a szakember tudása nem illeszkedik a problémához, akkor kötelessége segíteni a megfelelő szakember megtalálásában.
Bonyolult dolog a lélek, a vele való foglalkozás is az. Ha a segítők között megosztottság és verseny van, akkor a nem pszichoterapeuták sok esetben imposztornak érezhetik magukat, frusztráltak lehetnek, és megkérdőjelezhetik a kompetenciáikat, ami egyáltalán nem segíti sem a szakemberek közötti együttműködést, sem a segítségre szorulókat. Egyszerűen arról van szó, hogy a segítők másban és máshogy segítenek. Ahogy egy lakásfelújítás során sem a vízvezeték-szerelőre bízzuk az elektromos vezetékek cseréjét, úgy pályaorientációs kérdésekkel sem egy pszichoterapeuta fog foglalkozni, és nem is érdemes megkérdőjelezni, relativizálni egyik munkakört sem. A kliens ugyanis minden, csak nem relatív.
