Sayfo Omar: A szír felkelők meglepően gyorsan diadalmaskodtak, de most bizonytalan, hogy mi következik ezután.
Európa kapcsán a menekültek kérdése az egyik aduász a felkelők kezében, az arab országokkal szemben a captagon - mondta Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet kutatásvezetője az InfoRádió Aréna című műsorában a szíriai helyzetet elemezve. Kitért arra is, kik örülnek és kik nem a változásoknak, s hogy várható-e nemzetközi beavatkozás a térségben.
Vasárnap hajnalban Aszad elnök váratlanul távozott, miután a lázadók Damaszkuszt is elfoglalták. Az Egyesült Államok és Izrael légicsapásokat indított Szíria területén, hogy megakadályozzák az elhagyott fegyverek kezébe jutását. De miért éppen most omlik össze az Aszad-rezsim, amely eddig olyan szilárdnak tűnt?
Valóban, 2015-re Aszad elnök sikeresen megszilárdította uralmát Szíriában. Az Arab tavasz során 2011-ben kezdődött szíriai események elején úgy tűnt, hogy a felkelők elérhetik céljaikat, de a helyzet 2015-re drámai fordulatot vett. Oroszország lépései, különösen a szíriai katonák támogatása orosz légierő által, valamint a libanoni Hezbollah és Irán, amely Afganisztánból és Irakból hozott milicistákat, mind hozzájárultak Aszad hatalmának megerősödéséhez. 2016-ban Törökország is belépett a konfliktusba, felismerve a kurdok növekvő befolyását a déli határainál. Ekkor a konfliktus három kulcsszereplőre redukálódott: Oroszországra, Iránra és Törökországra. 2020 márciusában Törökország és Oroszország közvetítésével tűzszünetet hirdettek a kormányerők és a lázadók között, ezzel a frontvonalak stagnálni kezdtek. Aszad az ország területének körülbelül kétharmadát sikerült visszaszereznie, de a romos állapotok és a gazdasági válság miatt komoly problémákkal küzdött. A hadsereg gyenge állapotával és a politikai lojalitást kereső milíciák megerősödésével szembesült, míg a gazdasági helyzet folyamatosan romlott. A szíriai lakosság körülbelül 90%-ának komoly nehézséget okozott az élelmiszer-vásárlás, és a katonák havi bére gyakran csak néhány napra elegendő megélhetést biztosított. Bár a rezsim tavaly visszatért az Arab Ligába, a gazdasági helyzet javulására tett remények nem váltak valóra. Az északi területek egy másik színtérré váltak, ahol iszlamista lázadók, a Törökország által támogatott Szíriai Nemzeti Hadsereg keretein belül, próbálták érvényesíteni befolyásukat. A nyugati területeken az amerikai katonák jelenléte biztosította a Szíriai Demokratikus Erők uralmát, amelyben a kurdok domináltak, de arab harcosok is részt vettek. A török gazdasági befolyás miatt az északi területek gazdasági helyzete kedvezőbbnek bizonyult, mint a kormány által ellenőrzött zónáké. Az ottani felkelők, kihasználva a nemzetközi helyzet változásait – például Irán gyengülését és Oroszország figyelmének lekötődését az ukrán háború miatt – török támogatással dél felé indultak, és gyorsan megingatták a rezsim stabilitását.
Mi volt az Aszad-rezsim lényege? Családi vállalkozás? Édesapja örökébe lépett.
Bashar al-Aszad elnök 2000-ben lépett apja, Háfez al-Aszad örökségébe, aki 1971-től irányította Szíriát. Az Aszad család az alavita közösséghez tartozik, amely az iszlám síita ágának egy különleges irányzatát képviseli, és történelmileg háttérbe szorult. Szíria 500 évig az Oszmán Birodalom részeként létezett, ahol a szunnita elit élvezett privilégiumokat, míg az alaviták a társadalom peremén helyezkedtek el. A francia gyarmatosítók érkezése azonban megváltoztatta a helyzetet: modernizálták a hadsereget, és lehetőséget adtak az alavita és más kisebbségi fiatalok számára a katonai akadémiákon. A 20. század elején, a nemzetállamok eszméjének terjedésével, megszületett a baászizmus ideológiája, amely a pánarab nacionalizmus köré épült, alapelvei között szerepelt az egység, szabadság és szocializmus, némi szovjet befolyással. 1963-ban a baászisták puccsot hajtottak végre, amely politikai programként vált ismertté, majd 1971-ben Háfez al-Aszad hatalomra jutott egy belső puccs révén. Ezzel az alaviták privilegizált helyzetbe kerültek, azonban a szíriai társadalom sokszínűsége miatt nem lehetett csupán zsarnokságról beszélni. Az Aszad rezsim sikeresen érdekeltté tette a kisebbségeket és a szunnita elit egy részét a hatalom fenntartásában. Az idősebb Aszad alatt a gazdaság is viszonylag jól működött, habár az 1980-as évek elején felléptek lázadások, amelyeket súlyos vérontás árán, körülbelül 40 ezer ember életével fojtottak el. Bashar al-Aszad nehéz örökséget örökölt, amikor 2000-ben átvette a hatalmat. Kihívásokkal kellett szembenéznie, beleértve apja régi politikai köreit, és új embereket kellett a helyükre ültetnie. A szomszédos iraki háború és Szíria Libanonból való kényszerű kivonulása, ahol hosszú ideig jelen volt, tovább nehezítette a helyzetet. A gazdasági világválság 2008-ban, valamint a 2006-tól tartó szárazság, amely a lakosság jelentős részét érintette, súlyosbította a problémákat. Belső migráció indult el, mivel a lakosság száma a 1990-es évek eleje óta megduplázódott, és mindez hozzájárult a 2011-es felkelés előkészítéséhez.
A szíriai helyzet valóban rendkívül bonyolult, és a "polgárháború" kifejezés nem mindig fedi le a valóságot. A konfliktus mögött számos tényező áll, beleértve a vallási és etnikai feszültségeket, de emellett politikai és gazdasági okok is hozzájárulnak a feszültségekhez. A különböző csoportok közötti ellentétek nem csupán a múltbeli sérelmekből fakadnak, hanem a jelenlegi hatalmi viszonyok és külső beavatkozások is szerepet játszanak. Ezért a "polgárháború" kifejezés alkalmazása egy leegyszerűsített megközelítést jelent, amely nem mindig tükrözi a konfliktus komplexitását.
A Szíriáról szóló diskurzusok rendkívül sokszínűek és ellentmondásosak. Vannak, akik azt állítják, hogy Szíria konfliktusa kizárólag egy proxyháború, ahol külföldi hatalmak bábjaiként harcolnak egymás ellen, így elvetik a polgárháború fogalmát. Azonban, ha közelebbről szemügyre vesszük a helyzetet, világosan látható, hogy a harcokban szíriai állampolgárok is aktívan részt vettek, saját, jól meghatározható társadalmi, gazdasági és politikai érdekeik mentén. Véleményem szerint a polgárháború kifejezés használata indokolt, bár jelenleg úgy tűnik, hogy ennek a szakasznak vége van.
Miért ért véget? Mert egy csoport hatalomra került? De több csoportról szólnak a hírek.
Több csoport lépett hatalomra, ahogy a társadalom fáradtsággal és csalódottsággal nézett szembe az elmúlt 13 év konfliktusaival, valamint a már korábban is rájuk nehezedő gazdasági válsággal. A helyzet egyértelműen megérett a változásra. A felkelők különböző frakciókba szerveződtek, és a nemzetközi sajtó leggyakrabban a Hajat Tahrir as-Sámot emeli ki, amelynek tagjai eddig az északnyugati Idlib tartományban voltak jelen. Ez a terület a fő bázisuk, hiszen 2015 óta, amikor a szíriai kormány elkezdte legyőzni a különböző lázadócsoportokat, sok iszlamista harcost buszoztak odáig, hogy elkerüljék a környező területek elvesztését. Ennek következtében Idlib lakossága, amely korábban másfél millió főt számlált, az utóbbi időszakban 4,5 millióra nőtt. Ez a régió a korábban az al-Kaidához kötődő, de az évek során többször is megújuló Hajat Tahrir as-Sám fő bázisa. A Hajat Tahrir as-Sám mellett a keleti területeken a törökök által közvetlenül irányított Szíriai Nemzeti Hadsereg harcol, amely főként szekuláris arab lázadókból áll. A török jelenlét fizikailag is érzékelhető, és bár a két frakció nem mindig találja meg a közös hangot, az érdekek mentén képesek együttműködni. Emellett Damaszkusz déli része is fontos szerepet játszik a konfliktusban, hiszen a legutóbbi harcok során a déli lázadók, akik főként szunnita fegyveresek, kisebb keresztény közösségek és jelentős számú drúz csoportok, előbb érkeztek a főváros környékére. Ezért a felkelők széttagolt struktúrája és a frakciók közti esetleges megegyezés a jövőbeli átmenet szempontjából kulcsfontosságú kérdés marad.
Aszad hatalmának megdöntésével a közös cél végre megvalósult. De mi az, ami még összekötheti a különböző felkelő csoportokat a jövőben?
Az átmenet és a hatalom átalakítása, mint aprópénzre váltás, kulcsfontosságú lépés a pozíciójuk megszilárdításában. Céljuk, hogy megőrizzék a lojalitást azoktól a társadalmi csoportoktól, akik eddig támogatták őket, és akikkel szorosabb kapcsolatban állnak. Ez a folyamat nem csupán politikai manőverezést igényel, hanem egy alapos alkusorozatot is, amelynek során a különböző érdekek és elvárások összehangolása elengedhetetlen.
Milyen típusú államformát képzelnek el, miután elérték ezt a fejlettségi szintet?
Túl hamar értek el győzelmet. Maguk sem számítottak arra, hogy a kormányerők ilyen gyorsan összeomlanak, ezért nem volt kidolgozott tervük arra, mi következik a győzelem után. Most azt tapasztaljuk, hogy próbálnak békét fenntartani: kijárási tilalmat vezettek be a nagyvárosokban, hogy megakadályozzák a fosztogatásokat. Valamilyen módon igyekeznek pozitív üzeneteket közvetíteni minden társadalmi csoport felé, legyen szó keresztényekről, drúzokról, kurdokról vagy alavitákról, hangsúlyozva, hogy egy egységes és békés Szíria a céljuk. A múltat próbálják hátra hagyni, de hogy pontosan mi következik, az még kérdéses. Jelenleg nincs egy jól meghatározott politikai terv. Ugyanakkor bizakodásra ad okot, hogy Szíria nem olyan helyzetben van, mint Líbia; itt nem külső erők döntötték meg a kormányt, hanem helyi emberek cselekedtek. A Szíria új vezetői nem idegen tankokkal érkeztek, hanem olyan csoportokról van szó, amelyeknek van helyi beágyazottságuk. A politikai, társadalmi és gazdasági realitások, ahogy az az elmúlt évek lázadói eseményei is mutatják, felülírják az ideológiákat és a szektarianizmust. Az érdekek dominálnak, és a lázadók tisztában vannak azzal, hogy milyen társadalmat szeretnének irányítani.
Vallási jellegű vagy szekularizált államalakulatot kívánnak létrehozni? Vagy ki-ki mást és mást?
Az ex-al-Kaida, más néven Hajat Tahrir as-Sám, jelentős átalakulásokon ment keresztül az utóbbi időszakban. 2016-ban véglegesen elhatárolódott az al-Kaidától, és teljes mértékben lemondott a globális dzsihád ambícióiról. Hangsúlyozta, hogy kizárólag Szíriára kíván fókuszálni, és igyekszik jó kapcsolatokat kialakítani minden országgal, beleértve az Egyesült Államokat, Oroszországot és Izraelt is. Nyilvánvalóvá tette, hogy nem rendelkezik nemzetközi ambíciókkal. Helyi szinten a csoport bázisát vallásos közösségek alkotják, akik a szíriai polgárháború alatt sok tapasztalatra tettek szert, és akiket a háború során gyakran radikalizáltak. Fontos megjegyezni, hogy ezek az emberek nem hasonlíthatók az Iszlám Állam terroristáihoz. Az Iszlám Állam és a szíriai al-Kaida közötti konfliktus részben abból adódott, hogy míg az Iszlám Állam egy külföldi ideológia mentén, utópikus elképzelések alapján működött, a helyi al-Kaida tagjai tisztában voltak a társadalmi realitásokkal. Egyszerűsítve: míg az Iszlám Állam például a dohányzás betiltására és a nők nikáb viselésének kötelezővé tételére törekedett, a helyi al-Kaida tudta, hogy a férfiak fele láncdohányos, és a nők öltözködésének hagyományai is vannak, így nem érdemes elidegeníteniük a lakosságot. Az elmúlt években az ex-al-Kaida egyre inkább politikai irányba tolódott. A közelmúltban számos gesztust tettek a keresztény közösségek felé, és a közösségi médiában, például a Facebookon és a Telegramon megjelentek az Aleppóból származó felvételek, ahol keresztényeket köszöntenek az adventi időszakban, és keresztény egyházi vezetőkkel folytatnak párbeszédet, biztosítva őket a jó szándékaikról. Ugyanakkor a csoportnak vannak vallási autoritásai is, akik hajlanak arra, hogy radikálisabb és fundamentalistább iszlámformát lássanak uralkodó elemként Szíriában. Azonban a szíriai társadalom nem áll készen erre. Különösen a jelenlegi, kiélezett helyzetben, amikor a cél a háború utáni újjáépítés és egy új kezdet, nem pedig a konfliktusok továbbélezése.
A lázadó csoportok valóban felkészültek az állam vezetésére? A hírekből úgy tűnik, hogy a miniszterelnököt kérik fel arra, hogy miután elfogták, segédkezzen az átadás-átvétel zökkenőmentes lebonyolításában.
Ez arra is rávilágít, hogy a felkelők levonták a tanulságokat Irak példájából, és tisztában vannak azzal, hogy Szaddám Huszein rezsimjének tisztviselőinek eltávolítása súlyos következményekkel járt. A felkelők kormányzási tapasztalata rendkívül korlátozott, ha egyáltalán létezik. Más kihívás Damaszkuszból egy egész országot irányítani, mint Idlib tartományt. Tudják, hogy ha elbocsátják a közszolgákat vagy akár a hadsereg tagjait is, az az országot káoszba taszíthatja, és egy olyan társadalmi réteg alakulhat ki, amely nem bízik bennük. Egy olyan országban, ahol szinte minden háztartásban van fegyver, ez komoly problémát jelenthet, ha a lakosság tömegesen elégedetlenné válik.
Lehet-e bármilyen következtetést levonni arról, hogy a szíriai emberek jelenleg inkább elégedettek vagy elégedetlenek a történelmi fordulattal? A televíziós adásokban látható ünneplő tömegek csupán egy pillanatnyi látványt tükröznek, de vajon mennyire tükrözik a valóságos érzéseket és véleményeket? Az ünneplés mögött sokféle érzelem és vélemény rejtőzhet, amelyek nem biztos, hogy egyértelműen látszanak a képernyőn.
Van, ahol őszinte az öröm, van, ahol nem. Azok, akik most Idlibből, vagy északról, pláne külföldről hazatérhetnek Aleppóba, Homszba, Hamába, Damaszkuszba, az otthonaikba, őszintén ünnepelnek. A helyi lakosok, akik nagyon rossz körülmények között éltek az elmúlt években, de nem merték felemelni a szavukat a rezsim ellen, szintén ünnepelnek. Ugyanakkor ott vannak azok is, akik jópofát vágnak a dologhoz, jelzésértékűen támogatják a felkelőket, de fenntartásokkal néznek a jövő elé, és nem biztosak abban, hogy mit fog az hozni.
Mit lehet tudni a lázadó csoportok vezetőiről? Katonák, értelmiségiek, műszaki egyetemisták? Kik ők tulajdonképpen?
A Hajat Tahrir as-Sám, amely az ex-al-Kaida örökségére épít, egy összetett történet hátterében áll. 2004-ben, amikor az amerikai csapatok Irakban tartózkodtak, a szíriai titkosszolgálatok aktívan részt vettek abban, hogy fiatal szíriaiakat küldjenek Irakba harcolni, főként al-Kaida kapcsolatok révén. Ezek a fiatalok között voltak vallásosak, de sokakat a forradalmi romantika hajtott a megszállók ellen folytatott küzdelemre. A szíriai rezsim két célt szolgált ezzel: egyrészt megszabadult a potenciálisan radikális munkanélküli fiataloktól, másrészt meg akarta bosszulni magát az amerikaiak ellen. Miután ezek a fiatalok elvégezték "szolgálatukat", a rezsim bebörtönözte őket. 2011-ben, a szíriai kormány és Aszad elnök, a "választás: iszlamisták vagy én" jelmondattal, több mint 1500 harcképzett dzsihadistát szabadon engedett a börtönökből. Ekkor a szíriai felkelés egy erőteljes vallásos irányvonalat vett fel, ami kihívást jelentett a korábban szekuláris alapokon működő Szíriai Szabad Hadsereg számára. Azóta a kezdeti an-Nuszra Front magja felhígult, különféle felkelőkkel bővült, vallásosabb és kevésbé vallásos elemekkel egyaránt, de a markánsan vallásos irányvonal megmaradt. A csoporthoz tartozó harcosok összetett háttérrel rendelkeznek. A polgárháború 13 éve alatt a fiatalabb generációk kerültek a középpontba, sokan még gyerekek voltak, amikor a konfliktus elkezdődött. A társadalmi profiljuk rendkívül vegyes: találkozhatunk közöttük kétkezi munkásokat, akik a megélhetésüket veszítették el, és csatlakoztak a milíciához, de olyanok is, akik korábban jelentős társadalmi pozícióval bírtak, például orvosok vagy üzletemberek, akik a háború alatt is felhasználhatták társadalmi kapcsolataikat saját tőkéjük építésére.
Látszik-e már, hogy milyen külkapcsolatra törekednek a lázadók? Stratégiai helyen vannak, ott van Irak, ott van Törökország, ott van Jordánia, Szaúd-Arábia. Szíria mindenhez közel van.
A lázadók most mindenkinek, szó szerint mindenkinek kezet nyújtottak, még az oroszoknak is, mondván, hagyjuk maguk mögött a múltat, legyen jó kapcsolat az országok között. Al-Dzsoláni, az an-Nuszra Frontnak, illetve most már a Hajat Tahrir as-Sámnak a vezetője, a CNN-nek adott interjút, biztosítva a műsorvezető hölgyet arról, hogy ők egy inkluzív Szíriát szeretnének, amely tiszteletben tartja az országnak az etnikai és felekezeti sokszínűségét, ők mindenképpen nyitnának a Nyugat irányába, mert egyszerűen szükség van a legitimitásra. Törökország egyértelműen támogatja őket, bár Törökország azért az elkövetkező időszakban fog még azzal sakkozni, hogy mely frakciókat, mikor, milyen módon támogat, és hogy hogyan tudja fenntartani a viszonylag biztonságos átmenetet Szíriában. Azon kívül ők mindenki irányába nyitottak, mert az elsődleges céljuk a konszolidáció belföldön és nemzetközileg is.
Oroszországnak két támaszpontja is van Szíriában. Ezekkel mi lesz?
Valószínűsíthető, hogy a döntéshozatal nem a lázadók vagy Szíria új kormánya kezében áll, hanem inkább a háttéralkukban fog formálódni, ahol az Egyesült Államok és Oroszország az ukrajnai konfliktus leállításáról és a háború végéről tárgyalnak. Elképzelhető, hogy a tartúszi kikötő sorsa is felmerül a tárgyalások során, hiszen Oroszország számára ez az egyetlen kijárat a Földközi-tengerre, és kiemelkedő stratégiai jelentőséggel bír. Valószínű, hogy ez a kérdés is egy szélesebb körű megállapodás részeként kerül napirendre.
Más szavakkal, úgy tekints erre, mintha a piacon állnál: ha gyorsan véget vetsz a háborúnak, akkor megőrizheted a tartúszi kikötőt.
Nem vagyok biztos benne, hogy ez milyen mértékben befolyásolja a helyzetet, de lehetséges, hogy ez a tényező is szerepet játszik az asztalon. Oroszország és az Egyesült Államok valószínűleg fontolóra veszi, hogy miért, mit kínál, és mit vár el cserébe.
Félniük kell-e a lázadó csoportoknak a beavatkozástól? Eddig általában azt hallhattuk, hogy oldják meg a saját ügyeiket, hiszen Donald Trump, a volt és leendő elnök is kijelentette, hogy nem tervezik a beavatkozást.
Nincs kinek beavatkoznia. Iránt leköti a maga gazdasági válsága, az elmúlt évben az Izraellel vívott közvetlen, közvetett harcok miatt, és a gazdasági válsága miatt fogatlan oroszlánná vált a térségben. Vannak még kártyák a kezében, de korántsem olyan erősek, mint korábban. A török beavatkozás az egyértelmű, Törökország fog bábáskodni az elkövetkező időszak felett. Az amerikaiak ott vannak fizikailag, jelen vannak az ország nyugati részein, a kurdokon keresztül, az állásaikat valószínűleg nem fogják feladni, az viszont elképzelhető, hogy a törökökhöz hű szekuláris lázadók északról el fogják őket űzni, így Törökország már nem fog biztonsági veszélyként tekinteni a kurdokra, ha megszűnik a közvetlen összeköttetés köztük a határon. A Hezbollah segíthetett volna, de az most a túlélésért küzd, társadalmi, gazdasági, fegyveres tekintetben.
Milyen lehetőségük van a lázadó csoportoknak Szíria gazdaságát újjáépíteni? Mihez kell ott fogni? Öntözőrendszert építeni, segélyeket kérni? Mi a módszer? Ez látszik-e már?
Számos kérdésre még nincs válasz. Azt sem lehet igazából tudni, hogy milyen hatása lesz több millió menekült hazatérésének. Törökország elsődleges célja az, hogy az országa területén tartózkodó 3,6 millió szíriaiból a lehető leghamarabb, a lehető legtöbben távozzanak Szíriába, hiszen a jelenlétük gondot okoz a társadalomnak, illetve a politikumot is komoly nyomás alá helyezi. Nem látjuk, hogy a szíriai menekültek hazatérésének milyen következményei lesznek, hogyan fogják ezt fizikailag lemenedzselni, hiszen sokaknak nincs már hova hazatérniük, nincsenek meg az otthonaik, mások élnek ezekben a házakban, helyi bizottságokat fognak hozni, amelyek majd menedzselik ezt a dolgot. Egyelőre nem látszik, hogy milyen forrásokból fogják megoldani. Átfogó gazdasági terv nincs. Van egyébként sok aduász a felkelőknek a kezében, említsük meg a captagon nevű harctéri drognak a szerepét. A szíriai kormány az elmúlt időszakban captagon nagyhatalommá vált. Csak a 2022-ben nemzetközileg lefoglalt captagon szállítmánynak az értéke 5,9 milliárd amerikai dollár volt, becslések szerint ez csak a tizede a teljes forgalomnak. A szíriai kormányhoz köthető hadurak, politikusok a teljes térség ifjúságát mérgezték ezzel a harctéri droggal. Ez volt az egyik oka annak, hogy Szíria konszolidációja az Arab Ligában és az arab közösségben nem mehetett teljesen végbe, hiszen a rezsimhez köthető emberek nem tudtak, meg nem is akartak lemondani erről a bevételi forrásról. Márpedig a többi arab ország azt szerette volna, hogy ezt számolják fel. A lázadók most minden bizonnyal véget vetnek ennek.
Miért maradnak távol? Miért nem vállalják át az üzlet irányítását? Talán nem illik a stílusukhoz? Az ember hajlamos azt hinni, hogy egy jól működő vállalkozást, amelyik sikeresen megvívta a maga harcait, könnyedén átvesznek, és új lendülettel viszik tovább.
Most elsősorban a nemzetközi legitimitás lebeg a szemük előtt, és azt szeretnék elérni, hogy fogadja el őket Szíria legitim uraként az arab közösség, Európa és az egész világ. Európával szemben a menekültkérdés az egyik nagyon fontos aduászuk, például az, hogy visszafogadják, mondjuk Németországból azokat a menekülteket, akiknek lejár az ideiglenes oltalmazotti státusa. Ez meg is történhet, ha Németország biztonságos országnak minősíti Szíriát, és megnyitja a párbeszédet az új vezetéssel. Európa kapcsán a menekültek kérdése az egyik aduász a felkelők kezében, az arab országokkal szemben a captagon.
Látható-e már, hogy melyik döntés vagy gesztus fogja jelezni, hogy Szíria egy új, legitimációs útra lépett? Mikor mondhatjuk el, hogy a térség és a világ országai kezdenek elfogadni ezt a vezetést?
A folyamat elsődleges állomása Törökország, hiszen ő az, aki a legnagyobb részesedéssel bír ezen a területen. Ezt követően a többi arab ország lép színre. Az ő esetükben az egyeztetések viszonylag egyszerűen lebonyolíthatók, bár természetesen szükségük lesz bizonyos garanciákra, különösen az Öböl-államok részéről, mivel ők is óvatosan figyelik az iszlamista irányzatok megerősödését a hatalomátvételben. Ezt követően Európa is bekapcsolódik a folyamatba. Már most is látható, hogy olyan országok, mint Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság, ahol jelentős számú szíriai menekült él, pozitívan állnak a Szíriában zajló eseményekhez, demokratikus fordulatként értékelve azokat. Valószínű, hogy ez a hozzáállás a menekültek helyzetének rendezéséből fakad, hiszen az európai államok tisztában vannak azzal, hogy a menekültek csak akkor térhetnek vissza, ha a szíriai kormányzattal sikerül helyreállítaniuk a kapcsolatokat, és ehhez egy békés átmenet is elengedhetetlen.
Az iszlamista kifejezés ebben az összefüggésben arra utal, hogy az egyén vagy csoport az iszlám vallási tanításait politikai ideológiaként alkalmazza. Az iszlamizmus általában a vallásos elvek és értékek állami vagy társadalmi szinten történő érvényesítésére törekszik, gyakran radikális vagy szélsőséges formákban. Fontos megjegyezni, hogy az iszlamizmus nem azonos az iszlámmal mint vallással; míg az iszlám a hívők spirituális és vallási életére vonatkozik, addig az iszlamizmus politikai szándékokat és célokat fogalmaz meg, amelyek nem minden muszlim közösség nevében beszélnek.
A szíriai konfliktus kapcsán gyakran találkozunk a mérsékelt és radikális terminológiával, azonban e fogalmak használata sokszor félrevezető. Egy polgárháborús helyzetben ugyanis nem igazán beszélhetünk mérsékeltekről és radikálisokról; mindenki, aki részt vesz a harcokban, valamilyen értelemben radikális. Az iszlamista frakciók által elkövetett rémtettek párhuzamba állíthatók a kurdok, vagy éppen a kormányhű, elméletileg szekuláris milíciák által végrehajtott cselekedetekkel is. Az "iszlamista" kifejezés ebben a kontextusban azt jelenti, hogy a csoport vallásos meggyőződéseit politikai eszközként használja fel. Ez a kifejezés tehát meglehetősen rugalmas, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a Közel-Keleten alapvetően mindenki vallásos, a társadalmak szerveződése szorosan összefonódik a vallással, függetlenül attól, hogy ki áll a hatalom csúcsán. Például Szíszi elnök, aki Egyiptomban szekuláris vezetőként van jelen, kamerák előtt imádkozik, homlokán pedig az imafolt tanúsítja, hogy rendszeresen végzi a muszlimok számára kötelező imákat. Ezen felül folyamatosan együtt mutatkozik vallási vezetőkkel, így hangsúlyozva a vallási legitimitás fontosságát. Az Aszad-rendszer számára is kiemelkedően lényeges volt a vallási támogatás, amelynek révén a vallási elit társadalmi beágyazottsága nem elhanyagolható tényező. Még ha sokan a rezsim kiszolgálóiként tekintenek is erre az elitre, a Szíriában új hatalomra jutottaknak is figyelembe kell venniük a vallási vezetők szerepét és befolyását a társadalomban.
Mit fogja összetartani Szíriát, hogy ha az Aszad-rezsim megbuktatásának öröme elmúlik? Mi a szír nemzettudat? Van-e olyan?
A nemzetépítés folyamata Szíriában az elmúlt évtizedek során folyamatosan jelen volt, a baászizmus és egy sajátos pánarab ideológia formálta a szíriai identitás alapjait. Ez kezdetben a felekezetek felett álló összetartozást hirdette, amely szerint mindenki, aki Szíriában él – legyen az arab, kurd, keresztény, drúz vagy alavita – része ennek a közös nemzetnek. Azonban a valóság azt mutatja, hogy a nemzetépítés nem bizonyult teljesen sikeresnek; a válság során az identitás mélyebb rétegei, mint a vérségi kötelékek és a családi háttér, egyre inkább felülkerekedtek. Ekkor a kollektív tudatok és a közösségi identitások kerültek a középpontba. Mindazonáltal a szíriai nemzettudatnak vannak alapjai, szimbólumai, amelyeket az új iszlamista kormányzat is igyekszik kihasználni. Azonban az, hogy mit jelent szíriainak lenni, folyamatosan viták és egyeztetések tárgyát képezi. Ez a jelenség nem csupán Szíriára jellemző; a Közel-Kelet más részein, de akár Németországban, Franciaországban vagy az Egyesült Királyságban is gyakoriak a társadalmi diskurzusok a nemzeti identitásról és annak értelmezéseiről.
Amikor 2015-ben kitört a nagy menekültválság, a televíziók képernyőin gyakran feltűntek a fiatal szírek, akik a háború elől menekültek. A kérdés, hogy Szíria fiatal nemzetnek számít-e, érdekes, hiszen a történelmi és kulturális öröksége sokkal gazdagabb, mint ahogy azt a fiatal generáció megjelenése sugallja. Szíria népe számos generációt ölel fel, de a konfliktus következményeként a fiatalok kerültek a figyelem középpontjába, akik a jövő reménységeit hordozzák magukban.
Az egyik legmeghatározóbb tényező, ami 2011-ben a felkelés kitörését elősegítette, az a lakosság robbanásszerű növekedése volt, hiszen az 1990-es évek eleje óta a számuk megduplázódott. Ez a fiatal nemzet alapvetően dinamikus és ambiciózus, ám a gazdasági liberalizációs próbálkozások, amelyek nem igazán váltak valóra a már említett nemzetközi környezetben, megfosztották a fiatal generációt a jövőbeli perspektíváktól. Az elvárások és lehetőségek hiánya miatt sokan érezték úgy, hogy nem csupán a jelenük, hanem a jövőjük is veszélyben forog.
Milyen az oktatás, például, ami jövőképet adhat egy fiatal generációnak?
Az oktatás helyzete az elmúlt években drámaian megváltozott. Ahogy sok más arab országban, úgy Szíriában is a nemzeti vízió és a kohézió erősítése volt a cél. A szíriai tankönyvek jelentős mértékben átírták a történelmet, a pánarab eszmék jegyében alakítva a XX. század eseményeit, sőt, a sumérokig visszamenőleg közös arab gyökereket hirdettek. A felekezeti identitás háttérbe szorult, ám ehelyett új hősök teremtése zajlott. Érdekes, hogy a felkelők sok esetben ezeket a hősöket átvették saját narratíváikba, jelezve egyfajta folytonosságot a múlt és a jelen között. Az oktatási rendszer, mint sok más állami intézmény, súlyos válságba került, a polgárháború kezdete óta pedig folyamatosan romlott a minősége. Különösen a felkelők által ellenőrzött területeken, például a Hajat Tahrir as-Sám irányítása alatt álló iskolákban, egy alternatív szír identitást és új víziót kínáltak a fiatalok számára. Itt a vallási elemek sokkal hangsúlyosabbá váltak, és egy új történelmi értelmezés bontakozott ki. A különböző narratívák párhuzamosan léteznek, és a jelenlegi oktatási rendszerek között szükségessé válik egyfajta egységesítés a közeljövőben. Bár nem tudni, hogy ez a folyamat hogyan fog lezajlani, egy biztos: az oktatás területe nemzetközi szinten is látható, és a tankönyvek tartalma révén könnyen megfigyelhető. Amennyiben új szíriai nemzeti alaptanterv készül, valószínű, hogy a kisebbségek is helyet kapnak benne. Az új kormányzat törekedni fog arra, hogy azok a társadalmi erők, akiket integrálni kíván az új struktúrákba, szintén részt vegyenek a tanterv kidolgozásában.
Megemlítette, hogy az újonnan alakuló vezetés a győzelem ünnepléseként mindenki felé kinyújtja a jobbját. Azonban felmerül a kérdés: vajon Szíriának vannak-e természetes ellenségei?
A most győzelmet arató lázadóknak természetesen vannak ellenségeik az országon belül. A keresztények egyébként nem tartoznak közéjük. A szíriai keresztényekről tudni kell történelmi viszonylatban, hogy jellemzően vagyonosok, a többiekhez képest. Jellemzően városokban laknak, és nem militarizáltak, ám kicsi a számuk. Innentől kezdve bárki is legyen Szíria uralkodója, nem tekint a keresztényekre fenyegetésként, ráadásul azt mindenki jól tudja, hogy a keresztények hangja Szíriából messzire hallatszik a világban. A keresztényeknek ilyen módon az új rezsimtől aligha kell félniük, noha teljesen érthető, hogy bizalmatlanok a jövőt illetően. De úgy tűnik, hogy a kezdet legalábbis nem annyira rossz, mint amennyire félni lehetett tőle. Problémásabb a kurdok, illetve az alaviták sorsa. A kurdok esetében geopolitikai érdekek lépnek be. Törökország szeretné visszaszorítani a kurdokat az ország keleti részébe, ehhez szükségszerűen a szíriai lázadókat, a Szíriai Nemzeti Hadsereget fogja felhasználni. Ott még lesznek harcok, ez nem egy egzisztenciális küzdelem a kurdok részéről, de taktikailag fontos pozíciókat fognak a kurdok veszíteni addig, amíg a Trump-kormányzat hivatalba nem lép. Feltételezhető, hogy nem adja fel Amerika a befektetéseit Szíriában, hanem védelmet biztosít a kurdoknak, akik tovább építik az autonómiájukat az olajpénzekből az ország keleti részein. Az alaviták sorsa is problémás. Az Aszad család az alavita felekezetből került ki. Az alaviták, mint már szó volt róla, egyfajta síita szektát képviselnek, akiket a fundamentalista és radikális szunniták nem is tartanak muszlimoknak. Az elmúlt években az iszlamista felkelők és az alaviták kölcsönösen dehumanizálták egymást. Állatokként beszéltek a másikról, akiknek szabadon vérét lehet és kell is ontani, ez oda-vissza megtörtént. Most, hogy a felkelők pozícióba kerültek, nekik is kezdeniük kell valamit azzal, hogy a tengerparti régióban - hiszen az alaviták Homsz városából és Damaszkuszból már elmenekültek az elmúlt napokban a tengerparti régiókba -, a hegyvidéken ott vannak állig felfegyverezve a korábbi rezsimnek a lojalistái. Igaz, hogy az alavita tömegeket is kivéreztette a polgárháború, szó szerint sok vért vesztettek, gazdaságilag is nagyon megsínylették az időszakot, de mégiscsak az előző rezsim az ő rezsimjük volt. Őket valamilyen módon meg kell békíteni, de azt még nem lehet látni, hogy ez miképpen fog megtörténni. Tudunk arról, hogy amikor a felkelők bevonultak Latakiába, Banijaszba, Maszjáfba, olyan kisebb-nagyobb tengerparti településekre, ahol alaviták vannak, ha nem is túlsúlyban, de nagy számmal, ünneplő tömegek fogadták őket. Azt, hogy kik voltak a tömegben, milyen felekezetűek, nem tudjuk, hogy őszinte volt-e az öröm, azt sem tudjuk, de az még az elkövetkező időknek a zenéje, hogy kiderüljön, mi lesz az alavitákkal, ők milyen módon fognak betagozódni, ha befognak egyáltalán egy új szíriai rezsimbe.
Miként alakulhat a szíriai gazdaság jövője? Mely tényezők mozgathatják ezt a komplex rendszert? A terület gazdag természeti kincsekben, többek között olaj- és ásványvagyonban, de mi a helyzet az ipari szektorral? Milyen lehetőségek és kihívások rejlenek a szíriai gazdaság szövetében? Fedezzük fel, mi rejlik ebben a sokszínű országban!
Az iparnak jelentős része az északi régióban összpontosult, Aleppóban, amikor a felkelés elkezdődött, az iparnak a mozdítható részét, gépeket, különböző egységeket elvitték Törökországba. A szíriai ipar nagyon rossz állapotban van. Olaj van, természetesen, jellemzően a kurdok által lakott területeken. Egyébként az olajbevételekből nem volt eddig sem kizárva Damaszkusz, hiszen különböző megállapodásokon keresztül a kurdok a központi kormányzatnak is juttattak az olajból, illetve a bevételekből is. Mezőgazdasága van Szíriának, de nem számottevő.
Szüksége van importálásra?
Sokáig önfenntartó volt, most már behozatalra szorul. Leginkább a klímaváltozás és a lakosság számának a megnövekedése miatt. Befektetésekre van szükség. Szíria a mostani állapotában egyedül nem lesz képes arra, hogy újjáépítse önmagát, szüksége lesz arra, hogy befektetések érkezzenek. Ez adott esetben megtörténhet a hazaérkező menekülteken keresztül is, akik bizonyára valamiféle tőkét hoznak magukkal, akár a környező országokból, akár Európából, de átfogó nemzetközi megállapodások, gazdasági kapcsolatok kiépülése nélkül a mostani rezsim is ugyanolyan pangásra, tétlenségre vagy lassú enyészetre van ítélve, mint az Aszad-rezsim volt.
Már most is látható, hogy Szíria milyen különféle hatalmak érdeklődésének középpontjába került befektetési szempontból. A jövőbeni befektetés lehetőségei attól függnek, hogy a politikai helyzet stabilizálódik-e, valamint hogy a gazdasági környezet kedvezővé válik-e a külföldi tőke számára. A befektetők, akik merészkednek a szíriai piacra lépni, jellemzően azok, akik jól ismerik a helyi viszonyokat, és képesek kezelni a kockázatokat. Mindezek mellett a nemzetközi kapcsolatok alakulása is kulcsszerepet játszik abban, hogy ki meri odavinni a tőkéjét, hiszen a geopolitikai tényezők jelentős hatással lehetnek a befektetési döntésekre.
Törökország számára kulcsfontosságú, hogy Szíriában helyreálljon a stabilitás. Valószínűleg hajlandó lesz támogatást nyújtani ebben a folyamatban, de fontos hangsúlyozni, hogy saját gazdasági helyzete is korlátozott. Az európai együttműködés is reményteljes lehetőség. A menekültek visszatérése szoros összefüggésben áll majd egy gazdasági megállapodással és együttműködéssel, amennyiben ez megvalósul, ami szintén támogatást jelenthet. Az Öböl-országok, mint Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Katar, fontos szereplők lehetnek ebben a folyamatban, hiszen már eddig is támogatták a győztes felkelőket. Ugyanakkor az Öböl-országoknak garanciákra van szükségük, hogy érdemi tárgyalásokra és együttműködésre léphessenek az új kormánnyal.
Szíria valóban a szuverenitás irányába léphet? Milyen jelek árulkodhatnak erről? Talán az elnökválasztás lehet az egyik mérföldkő?
Papíralapú szempontból Szíria mindig is szuverén államként létezett, ám a valóságban története során a függetlenség gyakran csupán illúzió volt. Az utóbbi időszakban a kormányzati területeken Irán és Oroszország befolyása érvényesült, míg az ellenzéki részeken Törökország dominált, a kurd régiókban pedig az Egyesült Államok játszott meghatározó szerepet. Egy ilyen gyengélkedő, folyamatosan kivéreztetett ország esetében a valódi szuverenitás elérése szinte lehetetlennek tűnik. A jövő Szíriája legjobb esetben is inkább egyfajta török érdekszféra alá tartozó területként fog működni. Mindazonáltal ez nem zárja ki, hogy a polgárok visszatérjenek, még ha nem is a régi életükhöz. Az emberek nem tudnak olyan színvonalon élni, mint korábban, de a jövő generációi előtt talán felvázolható egy olyan jövőkép, amely miatt érdemes lehet a hazájukban maradniuk. A remény és a lehetőségek mindig léteznek, még a legnehezebb időkben is.
Mi is valójában az amerikai érdek? A török érdekek világosak, az oroszoké pedig a támaszpontjaik révén könnyen érthető. De mi motiválja az Egyesült Államokat Szíriával kapcsolatban, amikor olyan távol van tőle? Az amerikai érdekek mögött sokszor gazdasági, politikai és stratégiai tényezők állnak, amelyek nem mindig nyilvánvalóak, de a globális hatalom megőrzése és a geopolitikai befolyás növelése szempontjából kulcsfontosságúak.
A Közel-Kelet, amely távol esik az Egyesült Államoktól, mégis jelentős amerikai katonai jelenléttel bír: körülbelül 45 ezer katona állomásozik a térségben. Az Egyesült Államok számára valóban a csendes-óceáni térség eseményei kerültek a figyelem középpontjába, ám a Közel-Kelet iránti érdekeltségei továbbra is megmaradtak. Nem kívánja megengedni, hogy egy hatalmi űr keletkezzen, amelyet más feltörekvő nagyhatalmak kihasználhatnak, így biztosítva befolyásukat a térségben. Szíria esetében az Egyesült Államok szempontjából úgy tűnik, hogy már eldőlt a játszma, hiszen a hidegháború alatt is a Szovjetunió érdekszférájába tartozott. Jelenleg azt tapasztaljuk, hogy Szíria egy jelentős részén az amerikaiak nem közvetlenül ellenőrzik a helyzetet, de a döntéshozatali folyamatokban egyértelműen domináló szerepet játszanak.
A kurdokon keresztül?
Igen, a Szíriai Demokratikus Erők, amelynek gerincét a kurdok alkotják, kulcsszerepet játszanak ebben a helyzetben. Az Egyesült Államok számára mindez egyértelmű nyereséget jelent. A nagyhatalmi érdekek világában számos lehetőség rejlik, amelyeket különböző konfliktusok során ki lehet aknázni. Az Egyesült Államok számára a Szíriában állomásozó 900 katona jelenléte nem jelentős teher, főleg akkor, ha ezek a katonák biztonságban vannak, mivel a harci cselekmények elmaradnak.
Az a jelenség, amikor egy ország bizonyos területe hatalmi űrben leledzik, és senki sem gyakorol felette irányítást, olyan, mint egy üres tér, amelybe előbb-utóbb valaki vagy valami beköltözik, hasonlóan ahhoz, ahogy a gázok kitöltik a rendelkezésre álló helyet. Vajon az Egyesült Államok célja az, hogy ez az állapot fennmaradjon, vagy inkább szeretnék, hogy valaki más lépjen a színre, hogy rendet teremtsen?
Teljes mértékben egyetértek ezzel a megállapítással. Az Egyesült Államok számára nem jelent jelentős pénzügyi terhet, ha megőrzi jelenlétét Szíriában, viszont ha ezt feladná, azzal más országoknak kedvezne. Ugyanakkor a török-amerikai kapcsolatok rendkívül bonyolultak és sokrétűek.
NATO-tagország végül is mind a kettő.
Végső soron igen, de számos érdekellentét van közöttük. Nem beszélve az amerikai-orosz viszonyról, az amerikai-iráni viszonyról, tehát az Egyesült Államoknak erre az ütőkártyájára, különösen ilyen kevés befektetéssel, szüksége van.
Európa és az Európai Unió számára Szíria kérdése nem csupán a migrációs kihívásokra korlátozódik, hanem számos egyéb, mélyebb összefüggés is fűződik hozzá. A konfliktus sújtotta ország stabilizálása elengedhetetlen a térség biztonságának megőrzéséhez, hiszen a háború következményeként kialakult válság hatásai messze túlmutatnak Szíria határain. A geopolitikai érdekek mellett gazdasági lehetőségek, valamint humanitárius szempontok is szerepet játszanak. Az EU-nak érdeke, hogy támogassa a békés együttélést, hiszen a szíriai menekültek integrációja, a helyi közösségek megerősítése és a gazdasági fejlődés mind hozzájárulhatnak a régió stabilitásához, amely végső soron Európát is érinti. Ezen kívül Szíria történelmi és kulturális öröksége, valamint természeti erőforrásai is jelentőséggel bírnak, hiszen a helyi gazdaság fejlesztése és a kulturális kapcsolatok erősítése új lehetőségeket nyithat meg az EU számára. Így tehát Szíria nem csupán egy migrációs forrás, hanem egy olyan régió, ahol a stabilitás megteremtése és fenntartása közös érdek lehet.
Európa jelenléte a Közel-Keleten nem tűnt el teljesen, de az utóbbi évtizedek során az európai befolyás jelentősen csökkent. Az európai országok külpolitikája gyakran megosztott és gyenge, ami megnehezíti a közös érdekek érvényesítését. Habár sok államnak vannak érdekeltségei Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, a kontinens nem tudott egységes fellépést tanúsítani ezek megőrzése érdekében. Ha leegyszerűsítjük a helyzetet, az európai érdekek főként arra korlátozódnak, hogy biztosítsák az energiaellátást, lehetőleg alacsony áron, és hogy megakadályozzák a migrációt. Ez a megközelítés uralta az elmúlt évek európai politikáját. Ennek következményeként Európa, feladva a demokrácia iránti korábbi ambícióit, gyakorlatilag szövetséget kötött az új, erős vezetőkkel Észak-Afrikában, például Egyiptomban és Tunéziában. Ezzel a stratégiával kiszervezte saját védelmét, és ezek a rezsimek anyagi támogatásért és politikai legitimitásért cserébe megakadályozzák a migránsok és a saját állampolgáraik mozgását.
Európának türelemmel kell várnia, hogy kiderüljön, ki lesz a domináns hatalom Szíriában. Ezzel a hatalommal szükséges megállapodást kötni, hogy a jövőben ne engedjenek ki senkit, vagy lehetőleg minél több embert fogadjanak vissza.
Európának elengedhetetlen, hogy türelmesen várakozzon, míg megismeri Mr. Szíriát, azt a személyt, akivel telefonon kapcsolatba léphet a helyzet további egyeztetése érdekében. A szíriai felkelők elvileg megnyitották az ország határait, és várják vissza mindazokat, akik az utóbbi időszakban kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket. Azonban ez a folyamat nem tűnik jól szervezettnek. Azóta több ezer ember – köztük sokan Törökországból és Libanonból – hazatért, de a számuk még mindig meghaladja a hatmilliót, akik továbbra is az ország határain kívül tartózkodnak. Az ő visszatérésük komoly politikai és logisztikai kihívásokat jelent, amelyekkel az új rezsimnek szembe kell néznie, és nyilvánvaló, hogy ezt a terhet nem tudja egyedül viselni.
Mit lehet csinálni egy Szíria méretű országban hatmillió emberrel? Valamiből élniük kell. Nyilván nem lehet mindenkinek segélyt adni, mert azért nem mennek haza.
Nem, valóban nem. Nem látszik egyelőre a válasz arra, hogy miképpen lehet majd stabilizálni a helyzetet és hogyan lehet jövőképet adni ezeknek az embereknek.
Az országot most a lázadók uralják? Említette, hogy a tengerparti területeken állig felfegyverzett, nem lázadó csoportok is vannak. Ott nem kell számítani harcokra?
A harcok kirobbanásának lehetősége akkor merülne fel, ha a lázadók vagy Szíria új vezetői támadást indítanának az alavita közösségek ellen, és ezzel az egzisztenciális létüket fenyegetnék. Jelenleg azonban ilyen helyzet nem áll fenn. Ha megnézzük Szíria interneten elérhető, folyamatosan frissülő konfliktustérképeit, észrevehetjük, hogy a zöld területek a felkelők ellenőrzése alatt állnak, beleértve a tengerparti részeket is, míg a sárgával jelölt zónák a kurdoké. Ezek a főbb erők az országon belül. Fontos azonban megjegyezni, hogy a felkelők társadalmi támogatottsága nem a tengerpart mentén koncentrálódik. Az iszlamista csoportok, mint például a Hajat Tahrir as-Sám, inkább Idleb tartományban találhatóak, továbbá a belföldi menekültek révén az ország más területein is jelen vannak, ám a tengerparti régió nem az ő fő bázisuk. Bár jelenleg a tengerpart viszonylag nyugodt, ez egy érzékeny terület. Ahhoz, hogy a béke tartós legyen, elengedhetetlenek a hosszabb távú tárgyalások és informális egyeztetések.
Az ország területi megosztására irányuló szándékok senkitől sem merültek fel? Európában a tehetősebb régiók időről időre kifejezik azt a véleményt, hogy nem kívánják a fővárosnak átadni az adóbevételeiket, hiszen szerintük nem ők végzik el a munkát érte.
A konfliktus kezdete óta a felkelő csoportok és a kormány egyaránt a Szíria egységét hangsúlyozó narratívát képviselték. Korábban nem volt jele annak, hogy bármelyik fél képes lenne egy politikai program keretében ezt megvalósítani, mégis a retorika szintjén mindenki az egységes Szíria eszményét hirdette. Úgy vélem, hogy a nemzetközi közvélemény és a globális politikai környezet is ezt a megoldást támogatná. Egy szétesett Szíria újabb bonyolult kihívásokat hozna magával. Jelenleg azonban nem tudni, hogy az ország jövője föderális alapokra épül-e, vagy a korábbi struktúrák maradnak érvényben; ez a kérdés még a jövő titka marad.
Mi volna biztató fejlemény európai szemmel nézve? Ha parlamenti választást tartanának és európai típusú parlamentet alakítanának ki? Ilyet sok helyen próbáltak, és általában nem nagyon lett jó vége, mert ott nem ez a szokás.
Szíria helyzete nem hasonlítható közvetlenül Afganisztánéhoz vagy Irakéhoz. A politikai kultúra gyökerei nem tükrözik a nyugati hagyományokat, ám a konszenzusra törekvés és a demokratikus intézmények létezése mégiscsak jelen van. Bár nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett demokráciáról, a helyi közösségekkel való párbeszéd és a parlamentáris struktúrák működése fontos szerepet játszik. Valószínű, hogy a parlament a jövőben is megmarad, és elengedhetetlen eleme lesz a politikai folyamatoknak. Az azonban, hogy az új Szíria milyen alapokra épül majd, még mindig kérdéses, és senki sem tudja pontosan megjósolni a jövőt.
A szíriaiak önmagukra való reflektálása mélyen összefonódik az országuk történetével és a közelmúlt traumáival. A szír identitás nem csupán a földrajzi határokon belüli létezést jelenti, hanem egy komplex érzelmi és kulturális szövetet is, amelyet a múlt eseményei, a háború és a társadalmi változások formáltak. Sokan közülük úgy érzik, hogy az országuk nem csupán egy földrajzi egység, hanem egy otthon, ahol a család, a tradíciók és a kultúra összekapcsolódik. Ugyanakkor a közelmúlt borzalmai, a háború és a menekülés élményei mély nyomot hagytak a lelkükben. A sértettség, a veszteség és a fájdalom érzései gyakran keverednek a hazaszeretettel és a jövő iránti reménnyel. A szírek identitása tehát egy folyamatosan alakuló jelenség, amelyben a múlt árnyai és a jövő vágyai egyaránt helyet kapnak. Az ország iránti szeretet mellett sokan távolabbi terveket is szőnek, legyen szó a személyes fejlődésről vagy a közösség újjáépítéséről. A szír identitás tehát nem statikus, hanem dinamikus, amely a körülmények és a tapasztalatok tükrében folyamatosan formálódik.
A szírek között számos hasonlóság van, ám sokan ezt ritkán ismerik el. Szíria valójában különböző társadalmi csoportok mozaikjából áll, ahol a nemzettudat nem egy természetes fejlődés eredménye, hanem inkább a történelem bonyolult szövedéke. Ennek következtében a szíriai jövővel kapcsolatban rengeteg eltérő elképzelés létezik. A politikai erők gyakran beszélnek Szíriáról, de a bizalom hiánya a különböző csoportok között megnehezíti a közös megoldások keresését. Ez a bizalmatlanság arra készteti az embereket, hogy ellenfeleiket azzal vádolják, hogy külföldi támogatásra támaszkodnak, miközben ők maguk is hajlamosak hasonló stratégiákhoz folyamodni. A felkelés 2011-es kezdete óta, de már azt megelőzően is, minden csoportnak volt egy külföldi támogatója, aki segíteni próbálta érvényesíteni saját vízióját az országban. Szíria egy olyan traumatizált társadalom, ahol szinte minden család megélte a veszteséget, és sokaknak nehezen feldolgozható sérelmei vannak. A nemzetépítés folyamata elvileg folytatódhat, de ez egy rendkívül lassú és nehézkes folyamat lesz, amelynek kimenetele bizonytalan. Az ország jövője egy összetett kihívás, amelyben a múlt árnyai és a jelen feszültségei egyaránt szerepet játszanak.
