Otthonra lelt: egy polgár emigrációs kalandjai Az otthon keresése egy olyan utazás, amely sokszor a fizikai határokon túlra vezet. Egy polgár életében az emigráció nem csupán a földrajzi helyváltoztatást jelenti, hanem egy új identitás keresését is. Az ú
1948-tól kezdve már nem csupán Márai Sándor írásaiból meríthetünk információkat a házaspár életéről. Felesége, Matzner Ilona, vagy ahogy sokan ismerték, Lola, fiatal felnőttként kezdett el naplót vezetni, amelyben rögzítette gondolatait és élményeit. Ezek a feljegyzések 1948 augusztusától megmaradtak – Márai birtokában. Az emigrációjuk kezdetén, a korai naplófüzeteket egy barátnőjükre bízták, ám ezek sorsa máig ismeretlen. Az útra való készülődés és az emigrációs évek történései így már Lola nézőpontján keresztül is megismerhetők. Márai, Lola és fiuk, Jánoska először Svájc felé vették az irányt. Lola elmondása szerint a búcsúzás rendkívül fájdalmas volt: barátok és családtagok könnyek között köszöntek el egymástól, hiszen a politikai helyzet egyre súlyosbodó árnyai nem kecsegtettek gyors viszontlátással. Márai különösen határozott volt abban, hogy amíg idegen katonák állomásoznak Magyarország területén, addig nem tér vissza.
"Klári hoz tüneményes csomagokat. Sír, mint a záporeső. Margit is zokog. Mindenki izgatott, meghatott, én is, ő is. ("A te házad az én házam - a te hazád az én hazám.")
A vonat Zürich felé tartott, és a táj elsuhanó képei már a kaland ígéretével töltötték el őket. Első lépéseik a városban egy kényelmes hotelhez vezettek, ahol a városi felfedezések előtt pihenhették ki az utazás fáradalmait. Később, a város szívében, egy otthonos lakást béreltek, ahol a mindennapok új rutinja kezdődött. Lola írásmódja meglehetősen különbözött a szépírói hagyományoktól; számára a pontos, precíz megfogalmazás volt a lényeg. Minden bejegyzésében az élmények és érzések világos, részletes leírásával törekedett arra, hogy az olvasók számára a múlt felidézése ne csak emlék legyen, hanem szinte tapintható élmény. E törekvése végül az írások címében is megnyilvánult: "Betűbe zárva".
(Láthatatlan kezek angyali szárnyakkal...) Hálával a szívemben köszönöm ezt a csodát, ahová eljutottam! Visszakaptam Vilmáék elveszett paradicsomát. Minden olyan, mint régen: a stílus, a rend, a kényelem – még a fürdőszobamérleg is pontosan olyan, mint amit a deutschkreutzi vagy segesdi otthonban használtunk. Ráadásul egy kedves fiatal nő, mint háziasszony, segít itt. Nem tudom, mit tartogat számunkra a jövő, de amit most tapasztalok, az valódi jutalom és kárpótlás valamiért! Ő délelőtt a saját szobájában dolgozik – éppúgy élvezi ezt a pillanatot, mint én. Lejla elviszi a gyermeket misére, majd meghívta őket ebédre. Ő külön ment el, ahova jól esett neki. Én itthon pihenek az ágyban (vasárnap), nescafét kortyolgatok, és úgy érzem magam, mint régen Vilmánál az "ágyamban". Délután cirkuszba mennek – Hubay meghívása miatt Lejlát küldjük helyettem. Közben írok egy levelet. A béke!
Márai különleges kincsként őrizte ezeket a füzeteket, melyek nem csupán papírlapok, hanem emlékek és gondolatok tárházai is voltak. Sőt, időnként újra és újra olvasgatta őket, elmerülve a múlt szavaiban. 1986 márciusában, egy különösen emlékezetes éjjel, naplójába jegyezte le, hogy álmában felesége, aki már elhagyta ezt a világot, ezt az üzenetet küldte neki: "Te másoknak írtad a naplót, én pedig neked."
Ébredés után előkereste Lola füzeteit. Azt írta, hogy a bejegyzéseket olvasgatva újra átélt minden együtt töltött évet, mintha filmet nézne.
1948 őszét Zürichben töltötték, de a hideg beálltával - nem egészen két hónappal később - Olaszországba költöztek. Nápoly Posillipo nevű negyedében, a Via Ricciardi 7. szám alatt béreltek villalakást. A város egyik legszebb részét Márai nápolyi Rózsadombként emlegette. A lakást is szerették.
"A lakás egy posillipói villa második emelete, három szoba, konyha, fürdőszoba, óriási terasz a tengerre. De a WC-ből is a Vezúvot, Caprit, Sorrentót látni, s mindenünnen a tengert. Kimegyek a teraszra. Sétálni lehet itt. Nagy kertre nyílik ez a terasz, vaníliaillat árad fel a kertből. Rengeteg dús pálma, babér, szőlő, különös, trópusi virágok."
Márai nagyokat sétált a Parco Vergilianóban, ahol akkoriban még a környékbeli pásztorok legeltették nyájaikat Lucullus és Vergilius hajdani villájának romjain. Az író meg volt győződve arról, hogy Nápoly az európai kultúra egyik bölcsője. Sokat gondolkodott a panorámában gyönyörködve.
Látom az ulyssesi sziklafokot a Posillipo lábánál: ez a szikla olyan, mint egy vasmacska kanyargós íve. Ezen a horgon akadt fenn Ulysses hajója, itt indult el egy történet, amit később nyugati civilizációnak neveztek el.
Ulysses alakja annyira foglalkoztatta ebben az időben, hogy 1951-ben, amikor először olvasta fel jegyzetét a Szabad Európa Rádióban, Ulysess álnéven jelent meg az éterben. 1956-ig használta ezt az álnevet, akkor lett Candidus - de erről majd később.
Márai nem csupán az ókori kultúrák, hanem a keresztény Európa gyökereit is felfedezte e város falai között.
"Itt készült a kereszténység, Szent Pál lelkében, s aztán később a mártírok vérében, amelyet most fiolában őriznek a dómban. Diocletianus idejében itt, Pozzuoliban, az amfiteátrumban szagoltatták meg San Gennarót és társait a vadállatokkal, de az egészséges ösztönű fenevadak ódzkodtak a szentek szagától, és visszakecmeregtek a föld alatti ketrecekbe."
A "San Gennaro vére" című regényhez való anyaggyűjtés során különleges és sokszínű információk kerültek összegyűjtésre. A mű végül 1965-ben debütált az Egyesült Államokban, és azóta is jelentős hatással van az olvasókra, akik a történet mélységeit és karaktereinek összetettségét értékelik. A regény gazdag kulturális és történelmi háttérrel rendelkezik, amely tükrözi az olasz-amerikai közösség életét és hagyományait.
A sok negatív emigrációs tapasztalat után úgy tűnt, Nápolyban végre otthonra találtak - annak ellenére, hogy emigránsokként rendőri felügyelet alatt éltek, amely nem volt ugyan tolakodó - de volt. Az író próbált nem erre koncentrálni.
Az elmúlt évtized során, a háborúk és forradalmak szorításában, gyakran merengtem arról, milyen lesz az élet, amikor elérkezem az ötvenedik évemhez. Azt képzeltem, hogy elhagyom a megszokott otthonomat, útra kelek, és letelepszem a Földközi-tenger nyugati partvidékén. Ott tölteném a hátralévő időmet a tenger gyümölcseivel, egy gyönyörű kertben, ahol a napsugarak simogatják az arcomat, naplót írok, eposzokat szőve, olvasgatok, néha hajóra szállok, bort kortyolgatok és pipázom. Ez volt a vágyam otthon, az elmúlt évtizedben, és bár hihetetlennek tűnt, most, hogy ötvenéves vagyok, valóban elhagytam az otthonomat, és itt élek a Földközi-tenger nyugati partján, egy gyönyörű kertben. Naplót írok, olvasok, bort iszom, és néha hajóra szállok a tengerre... Mindez valósággá vált, egészen más körülmények között, mint ahogy azt valaha elképzeltem, de a lényegét tekintve, mégis úgy. És ez éppoly valószínűtlen a maga valóságában, mint amennyire valószínűtlen volt annak idején a képzeletem.
Ugyanakkor 1950-ben itt látta meg a napvilágot a Halotti beszéd, amelyben a hétköznapi derűnek egy árnyéka sem fedezhető fel. E versben a kényszerű emigrációban élő milliók fájdalmának hangja hallatszik.
"Látjátok feleim szem'tekkel mik vagyunk.
Por és hamu vagyunk, az élet mulandó színpadán, ahol minden pillanat egy újabb emlék nyomát hagyja. Mint a szélben szálló részecskék, úgy veszünk részt a világ forgatagában, miközben a múltunk árnyéka kísér minket. Az idő múlásával csak egyetlen dolog marad állandó: a változás, amely formál minket, és a történetek, amelyeket magunkkal viszünk.
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet?...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat.
A halottaknak a szakálla nő, a neved pedig számokban él tovább.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz, és a drága szavak
"Eltűnnek, elhalványulnak a szájpadlás mélyén."
A békés környezet és az alkotó tevékenység sem tudta Márai elméjéből eltüntetni azt a makacs gondolatot, hogy Európában hamarosan elkezdődik a harmadik világháború, és akkor a szovjetek el fogják őket fogni. Így hát 1952-ben bejelentette Lolának: New Yorkba készülnek költözni.
Az én távozásomnak csupán egy valóságos értelme van: el kell hagynunk az emigrációs státuszt. Bármilyen kedvesek is velem itt, az igazság az, hogy egy rendőrségi megfigyelés alatt élő hontalan vagyok. Ez a felügyelet talán a lehető legkíméletesebb és legemberibb, de mégiscsak az. Ez a helyzet pedig nem éppen biztató jövő egy kisgyermek számára. Sajnos itt, ebben a helyzetben, nem tudok változtatni.
Márai New York fenséges panorámájában is felfedezi a régi Európa egy szeletét: Upper Manhattan szívében, az 1938-ban megnyitott, francia apátságok hangulatát idéző MET Cloisters közelében bérel otthont. A Fort Tryon Park zöldellő ösvényein hosszú sétákra indul, miközben próbálja megtalálni a helyét ebben a számára teljesen idegen amerikai metropoliszban. Munkássága során folyamatosan nyomon követi a magyarországi eseményeket, és a Szabad Európa Rádióban hangot ad gondolatainak – az 1956-os forradalom idején már nem csupán Ulysses, hanem Márai Sándor néven szerepel a hallgatók előtt.
"Tízmillió ember fájdalmának mélysége olyan, mint egy hatalmas robbanóanyag, amely felér egy atombomba erejével. Ez a szívszorító emberi robbanás most Budapesten történt. Az egész világ visszatartott lélegzettel figyeli, ahogy magyarok, akiket a bolsevizmus kegyetlen rendszere a végső kétségbeesés szélére sodort, életüket áldozzák fel, csupán azért, hogy végre szabadon élhessenek."
Márai folyamatosan hitt a forradalom győzelmében. Még november 4-én is arról értekezett, hogy a világ szolidaritása Magyarország mellett áll. Aznap írt kommentárját itt lehet meghallgatni.
"A világ e pillanatban, november 4-én, vasárnap reggel tudja, hogy Európa közepén tömeggyilkosság történt. Egy nemzetet meg akar gyilkolni egy idegen hatalom. A nemzet ezt a gyilkossági kísérletet túléli. Milyen áron? Azt nem tudjuk e pillanatban, de túléli! Minden embernek tudni kell otthon, hogy e pillanattól minden, ami odahaza történik, a világ ügye. Együtt pusztulunk, együtt menekülünk. Isten óvja Magyarországot!"
Még november 8-án is hitt abban, hogy a világ nem hagyja magára a magyarokat. A Naplóból tudjuk, hogy november 10-én már Münchenben van, menekülő magyarokkal beszél, híreket gyűjt, hall Budapesten lévő öccséről és arról, hogy a határon majdnem tíz napig Nyugatra lehetett szökni. Olaszországba is elutazott, megpróbált közbenjárni a pápánál, de nem járt sikerrel. November 22-én repült vissza New Yorkba. Rendkívül csalódott volt és kiábrándult, amikor látta, hogy a nagyhatalmak nem sietnek Magyarország segítségére. Megírta a Mennyből az angyalt:
"Ez a sok ember nem képes felfogni ezt a dolgot,"
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép hangja szállt az ég felé, de hamarosan elnyelte a csend fátyla.
De most sokan faggatják: mi is zajlik itt?
Ki alkotott itt csontból és húsból született törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert teljesen elvesztették a fonalat -
Azok, akik az örökség terhét és ajándékát magukra vállalták –
Ilyen nagy dolog a Szabadság?..."
Több évig még élvezheti az amerikai életstílust: 1958-ban napvilágot lát a Napló (1945-1957), majd 1959-ben, elhagyva a városi forgatagot, felfedezi a keleti part varázsát. 1960-ban Washingtonban debütál a Casanova történetét feldolgozó, Egy úr Velencéből című verses színműve, ezt követően pedig 1965-re elkészíti a nápolyi élmények ihlette San Gennaro vére című művét, amelyet saját kezdeményezésére, magyar nyelven ad ki.
1967-ben hagyják el Amerikát, és Salernóba mennek, ahol Lola nagybátyja, Marton Lajos rájuk hagyott egy lakást a via Trento 46. alatt.
Máraiék salernói évei, a San Diegóba való visszatérésük, a fogyasztói társadalom kihívásai, a reklámipar hatásai és az író időskori reflexiói mind izgalmas témák, melyeket részletesen bemutatunk a nepi.kultura.hu weboldalon. Fedezze fel velünk Márai életének e különleges szakaszait!
