Minden ösvény Írország varázslatos földjére kalauzol.
Mi a különbség aközött, ha egy régi kedvenc koncertjére mész, vagy ha egy új felfedezésedet látod élőben? Az elsőnél ott a nosztalgia, a régi dalok, amik már rég beléd égtek. A másodiknál a felfedezés izgalma - és az a titkos remény, hogy nem okoznak csalódást.
Bár az Arctic Monkeys-turné nyomán sokan felfedezték őket, számomra a Fontaines D.C. egy meglepő úton bukkant fel: a Kneecap című film révén kerültek a látószögembe. Az első dallam, amit hallottam tőlük, a filmben csendült fel, aztán jött a Kneecap-pel közös duett, és innentől kezdve már nem volt megállás - inkább csak egy folyamatos felfelé ívelés. Ahogy egyre mélyebbre ástam magam a diszkográfiájukba, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezek a fiúk egyszerűen nem tudnak rossz számot alkotni. Az utóbbi évek hiphop- és trap-dominálta világában éppen egy olyan gitárzenekarra vágytam, amely nem ragaszkodik a megszokott klisékhez. A Fontaines D.C. pontosan ezt kínálja: friss, mégis nosztalgikus hangzás, mély és költői líra, olyan témákkal, amelyek valóban fontosak - toxikus kapcsolatok, mentális problémák, az otthonhoz fűződő bonyolult viszony. Grian Chatten énekstílusa bársonyos, de egyben nyers is, a zenekar pedig minden egyes albumon új arcát mutatja, miközben megőrzi önazonosságát.
A Dogrel még mindig megőrzi punkos éle és karcos hangzását, ahol a Chatten szinte ordít a szavakkal, de éppen ez adja meg a hitelesség varázsát. A Hero's Death már egy intellektuálisabb dimenzióba lép, tele irodalmi utalásokkal és poszt-punkos, pszichedelikus dallamokkal. A Skinty Fia sötétebb tónusokat képvisel, shoegaze és grunge elemekkel átszőve, míg a 2024-es Romance egy kiforrott, érett melodikus csúcs, amely talán a zenekar legjobb munkája. Stílusuk nehezen skatulyázható be: egyesítik a Smiths, a Cure, a Pixies és az Oasis hatásait, mégis minden egyes daluk teljesen egyedi és a sajátjuk.
A koncert
A Barba Negra előtt már tűkön ültem – vagy inkább álltam, mint a tömeg többi tagja. A levegő vibrálása izgalommal teli volt, a sorok a pultnál és a mosdóknál hosszúak és kígyózóak. Ahogy a sátorba léptem, éreztem, hogy a pitbullok harci szelleme hajtott előre: ha valamit látni akartam, muszáj volt küzdenem a helyemért a zűrzavaros tömegben.
Aztán megjelentek. Grian Chatten végigsétált a színpadon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy pár percen belül teljesen letarolja Budapestet. Nincs intro, nincs "helló Budapest", csak a zene, nyersen, torzítva, csontig hatolva. A kezdő szám: a Romance elindult, a háttérben kivetített szürke szívvel, ami az albumborítón is szerepel rózsaszínben, és ezzel együtt valami a gyomromban is: valami bizsergés, amit csak a legjobb koncertek tudnak előhozni.
Nem feszítettek a lámpák előtt. Nem fárasztották magukat magyarázkodással. Nem játszották meg a szerepüket. Csak egyszerűen megélték azt a pillanatot, amikor valaki teljesen önazonos a színpadon. Chatten olyan, mintha egy kortárs lírikus kapott volna mikrofont - néha a saját lelkébe mélyed, máskor meg, mint egy ír kocsma sarkában, a világ összeomlásáról és a szépségről mesél. A zenekar többi tagja (Curley, Deegan III, Coll és O'Connell) precíz, mégis laza profizmussal teremtette meg a zenei hátteret – mindannyian különböző karakterek, de együttes mozgásukkal egy egységet alkottak.
A Jackie Down the Line után a Hero's Death zűrzavaros és elidegenítő Televised Minds című száma következett. Brian Chatten, a frontember, nem éppen a tipikus showman, inkább csak nagy léptekkel járkál a mikrofonállvány körül vagy a színpadon, laza 3-4-es nadrágban. Az összekötő szövegek hiányában néhány politikai utalás is elhangzik a koncert alatt: „Free Palestine” a szájából, palesztin zászló egy szintis pulton, ami csak megerősíti bennem, hogy ezek a srácok nem félnek kinyilvánítani a véleményüket. A Big Shot és a Roman Holiday csak egymás után követték egymást, de számomra az este csúcspontja a Death Kink volt – vad, dögös, Pixies-hatású és egyenesen lehengerlő. Ez a dal üt, és minden elmond a love/hate kapcsolatokról. Itt már muszáj volt előre furakodni, mert ez a zene nem csupán háttérzaj – ez a zene a testeden belül vibrál. A Fontaines D.C. sebezhetősége inkább erősség, mint gyengeség, de ezt már Kurt Cobain óta tudjuk. Ezután jött a Before You I Just Forget, a gigászi It's Amazing to Be Young, a Big, valamint a minimalista, mégis nyomasztó A Hero's Death, amelyben Brian Chatten a „Life ain't always empty” sorral, önbizalommal és kétségbeesett mantraként ismételgeti a szöveget. A Bug talán a legslágeresebb számuk, egy folyamatosan ígérgető, önmagát sem komolyan vevő férfiról szól, nem véletlenül került Andrea Arnold Bird című filmjébe is, és itt is az egyik csúcspont volt.
A "Boys in the Better Land" alatt az egész sátor lázba jött – a Fontaines D.C. feliratának zászlós színekbe való váltása pedig tökéletes záróakkordot adott ennek a fejezetnek. Ráadásul a műsor folytatásaként érkezett az "In the Modern World", a "Desire", és a végén a "Starburster" – egy dal a pánikrohamokról, amit Grian szinte hiperventillálva adott elő. Ez az előadás brutálisan zsigeri volt, nyers, mégis valami felemelőt sugárzott.
A koncert dinamikája lenyűgözően átfogó volt, a 20 dalból álló setlist szinte minden szegletét felfedezte a Fontaines univerzumnak. Az egyetlen hiányérzetünk csak annyiból fakadt, hogy szívesen eltöltöttünk volna még egy örökkévalóságot abban a varázslatos pillanatban.
A Fontaines D.C. manapság a zenei színtér egyik legizgalmasabb alakja, amely hiteles, sokszínű és intellektuális megközelítéssel robbant be a köztudatba. Már nem szükséges csupán a régi nagyágyúkra támaszkodnunk – itt vannak az új generáció tehetséges képviselői, akiknek minden lépése és alkotása figyelemre méltó. Ráadásul bőven van még idejük, hogy folytassák a művészi fejlődésüket.
Szerencsés időszakot élünk, hiszen éppen most tanúi lehetünk a jelenlétüknek.
