Kritika: A mihasznából könnyedén születhetett volna egy nyomorpornó, de Harris Dickinson rendezői tehetsége meglepően túlszárnyalta a várakozásainkat.
A Jókislány című filmből ismert, a sztárság küszöbén álló fiatal brit színész rendezői debütálása egy váratlanul mély és érett alkotás lett, bár néhány apróbb tévedés is tarkítja.
James Joyce híresen nehezen érthető műve, a Finnegans Wake, egy mondat közepén kezdődik és egy mondat közepén ér véget, így valójában ugyanarra a mondatra tér vissza, amely a regény végén kezdődik, és az elején folytatódik. Ez a sajátos körforgás örök körbe-körbe járásra készteti a történetet. Harris Dickinson A mihaszna című filmje hasonló trükköt alkalmaz, bár ezt nem mondja ki nyíltan: a film nyitó jelenetében Mike (Frank Dillane) az utcán ébred, mintha csak azután ébredne, hogy a film végén részeg állapotban egy kisbolt polcai között landolt, majd egy rémálomban a rendező űrbe űzi őt.
Mike se a mélyszegénységből nem tud kitörni, se a szerfüggőség ördögi köreiből. Dickinson filmje egy teljes ciklust mutat be életéből, amely az utcán kezdődik, a börtönben folytatódik, majd eljut a rehabilitációhoz, ahol levonja a szörnyű következtetést: van, aki immunis az ilyesmire. Ezután a Virágot Algernonnak receptje szerint jön a visszahullás a szerfogyasztásba, a balhékba, a kéregetésbe.
Az eddig inkább színészként ismert Dickinson (Gyilkosság a világ végén, Jókislány) karrierje mellett szociális munkásként is dolgozott, és a szférában szerzett tapasztalataiból készítette el első rendezését. Biztonságos, de remek választás volt számára a hajléktalanság témaköréhez nyúlnia. A kezdő történetmesélők számára szokták tanácsolni, hogy először arról írjanak, amit ismernek, amit pedig Dickinson ismer, az egyben tökéletesen passzol az Egyesült Királyság brexit utáni, meg-megszorítgatós gazdasági és társadalmi környezethez.
Ez a szöveg nemcsak a brit filmművészet hagyományaira reflektál, hanem egy különleges, északi melós öntudatot is magában hordoz, amely a kamerák mögé álló filmesek által vált értékes művészeti irányzattá. Az Egyesült Királyságban kialakult és sajátos ízvilággal rendelkező alműfaj a munkásosztály realista drámáiban található meg. Dickinson az olyan ikonikus rendezők örökségét viszi tovább, mint Ken Loach, Shane Meadows, vagy a páratlan Mike Leigh, akinek Mezítelenül című alkotása akár A mihaszna érettebb unokatesójaként is felfogható. Érdekes módon, a brit színészek közül többen is ebben a stílusban kezdték rendezői karrierjüket: elég csak Gary Oldman 1997-es Éhkoppon című filmjére vagy Paddy Considine 2011-es Tirannoszauruszára gondolni, hogy lássuk, ez a tendencia valóban meghatározó a szigetország filmes világában.
Ebben a műfajban talán az egyik legnagyobb kihívás, hogy elkerüljük a nyomorpornó csapdáját. Ez azt jelenti, hogy nem szabad hagynunk, hogy a naturalizmus és a sokkhajhászás jegyében a társadalom peremén élő karakterek történetei túlzottan színes és érzelgős jóindulattá silányuljanak. Fontos, hogy a valóságnak hűen, de tiszteletteljesen közelítsünk a nehéz helyzetekhez, anélkül, hogy a szenzációhajhászás eszközeivel manipulálnánk a közönséget.
A kamerája sosem merül el a szegénység és az addikció sötét világában; a csábító, izzadtságtól csillogó, bűzös és rohadt snittek helyett inkább teret ad Dillane játékának, míg Josée Deshaies operatőr higgadt és precíz stílusával támogatja őt. A realizmus sosem csúszik át hiperrealizmusba; Dickinson inkább egy alternatív irányt választ. Az alacsony tempójú cselekmény és a naturalista megközelítés némi szürrealista elemmel gazdagodik. Mikroszkopikus zoomokkal találkozunk a lefolyó mélyén, traumatikus kortárs táncokban, és több vágással egy érintetlen barlang világába, amely a természet ölelésében rejtőzik. Ezek az elemek gazdagítják a film élményét, de néhol már-már tolakodónak tűnnek – hasonlóan Alan Myson zenéjéhez és az alkalmi zenei betétekhez, amelyek a saját ízlésem határait kissé átlépték.
A főszereplő Dillane arca a Harry Potter-rajongók számára lehet ismerős: a Félvér hercegben ő játszotta a fiatal Voldemortot (még egy fun fact: a színész Stephen Dillane, a Trónok harca Stannis Baratheonjának fia). Akinek meg nem ismerős az arca, ezután biztosan az lesz. Dickinson nyilvánvalóan bízott annyira kollégájában, hogy ráhagyja a munka oroszlánrészét a filmben, ő pedig magabiztosan vette a kihívást.
Dillane mesterien érzékelteti, hogy Mike karaktere mennyire eltérő világban él, mint azok, akiknek mindennapjait nem a szükség határozza meg. Olyan környezetben navigál, ahol a hosszú távú vagy akár középtávú célok csupán illúziók, hiszen a nélkülözés minden egyes nap újabb és újabb harcokra kényszeríti őt, amelyekhez teljes emberi erőfeszítés szükséges. A szükség és a nélkülözés a gondolkodás számára olyan, mint egy krónikus betegség: torzítja a téridőt, és aláássa a valóságérzékelésünket. A gyógyulás pedig nem csupán nehéz feladat, hanem egy igazi kihívás is:
A színész a film derűsebb, reményteljesebb pillanataiban nem csupán a látványos, öntudatos szenvedést kívánja a kamera elé tárni – hasonlóan Dickinsonhoz, ő is ügyel arra, hogy elkerülje a nyomorpornó csapdáit. Igazából mélyen bele akar merülni a karakter komplexitásába, és eljuttatni annak személyiségét a határvonalakig, mind a pozitív, mind a negatív irányban.
Mike a film kezdetén a mélypontján találja magát, s innen próbál felemelkedni, hiszen más útja nem nagyon maradt. A színész mesterien ábrázolja, ahogy a második felvonásban, amely sokkal sötétebb és szomorúbb hangulatú, egyre inkább eltűnik belőle az akarat. Ez a szomorúság nem csupán a helyzetének kilátástalanságából fakad, hanem abból is, hogy a hosszú évek alatt felhalmozódott nyomor és szegénység úgy koptatja el a lelket, hogy a kitörési lehetőségek már nem csupán anyagiakban mérhetők. Bár a változás nem teljesen lehetetlen mindenki számára, Mike esetében a gátak és a berögzült viselkedési minták, amelyek az önsorsrontásba vezetik, világosan jelzik, hogy ezek a problémák nem pusztán egyéni szinten gyökereznek.
Természetesen! Az alábbi szöveget egyedivé tettem: A mihaszna hőse nem törekszik a világ megváltására; számára elegendő, hogy néhány rendkívül nehéz kérdést feltegyen. Ezekre a kérdésekre nem kínálhatunk egyszerű válaszokat, hiszen a bonyolultságuk megakadályozza ezt. Ráadásul egy film nem is azért készült, hogy könnyed megoldásokat kínáljon. Az egyetlen megnyugtató aspektusa a történetnek az a bizalom, amelyet a rendező és a főszereplő a nézők szívében kialakítanak a film végére. Ez a bizalom biztosítja, hogy figyelemmel kísérjük a jövőbeni pályafutásukat, és izgatottan várjuk, mit alkotnak még.
