Kreatív Online - "Mindannyiunknak, aki értékes tartalmat hoz létre, szüksége van egy olyan kommunikációs ügynökségre, amely segít kifejezni és népszerűsíteni azt."

Tedd egyedivé a szövegedet: Bombera Krisztina: Már régóta ismerjük egymást különböző eseményeken és civil szervezetek rendezvényein, de most először ülünk itt együtt, hogy személyesen beszélgessünk. Amikor felkészültem erre a találkozóra, felfedeztem, hogy életutunkban meglepően sok közös vonás rejlik. Te a gazdasági szférából érkeztél, miközben hosszú évekig önkéntes munkát is végeztél, míg én a médiában dolgozom, és szintén a kilencvenes évek vége óta aktívan részt veszek önkéntes programokban. A különbség csupán annyi, hogy te úgy döntöttél, hogy ezt az önkéntességet teljes munkaidőben végzed, míg én továbbra is egyensúlyozok a civil világ, a gazdaság és a kommunikációs iparág között.

Marton Krisztina: Valóban jelentős változás számomra, hogy mostantól kizárólag civil szervezetnél tevékenykedem. Azonban előre felkészültem erre a lépésre, és olvasgattam rólad. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy rengeteg tapasztalatod van a civil szektorban, számos helyen dolgoztál már.

A NANE-től (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen - a szerk.) kaptam az első leckét arról, hogyan kell a médiában megfelelően kezelni a bántalmazás súlyos témáját. Például újságíróként soha nem használjuk a "szerelemféltés" kifejezést, amikor egy ember megöl egy másikat. Ez a szemléletváltás, amit a NANE-től tanultam, jelentősen hozzájárult a szakmai fejlődésemhez. Azóta is aktívan részt veszek a Néma Tanúk felvonulásán, ahol minden évben megemlékezünk azokról az áldozatokról, akik családon belüli erőszak következtében veszítették életüket az elmúlt évben. Emellett más szervezeteknél is részt veszek kerekasztal-beszélgetéseken, kommunikációs tréningeken és fejlesztési projekteken. Közös példaképem Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány vezetője, ahol kuratóriumi tagként is tevékenykedem. Így civil önkéntesként az én érdeklődési területem is összhangban áll a profi munkámmal: a gyermekek különféle kiszolgáltatottsága elleni küzdelem.

MK: E témakör az egyik középpontja volt a jogászhallgatói éveidnek.

BK: Igen, a gyerekbántalmazás sajnos egy nagyon fontos téma. Amikor letettem a tévét, egy barátommal közösen megalapítottuk a Cause Art Platformot. A célunk, hogy egyenrangú partnerként összekapcsoljuk a civil szektor és a vállalati világ képviselőit. Munkánk során arra törekszünk, hogy a zajos világban valódi kommunikációt teremtsünk, és elérjük, hogy üzeneteink valóban meghallgatásra találjanak.

MK: Én közgazdászként a pénzügyi szektorban és sok egyéb helyen dolgoztam. Nem is gondolnád rólam, de még biogázerőművet is építettem.

BK: Milyen módon kamatoztatod a korábban megszerzett tudásodat? Nyilvánvaló, hogy a strukturált megközelítés, a hatékony működés és a mérhetőség szempontjai mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az alapítvány egyre professzionálisabban működjön. De mi az, ami még ennél is fontosabb számodra?

MK: A civil szektorban történő szervezetépítés folyamata hasonló a vállalati szférához. A fejlődés során a szervezet ugyanazokon a lépéseken halad át, és a sikeres működéshez elengedhetetlenek az azonos alapelvek. A költségstruktúra is párhuzamos, hiszen nekünk is vannak személyi jellegű kiadásaink, rezsiköltségeink és marketingre fordított költségeink. A bevételek előteremtése viszont már más megközelítést igényel, de végső soron nekünk is biztosítanunk kell a működésünkhöz szükséges forrásokat.

BK: Diplomatikusan fogalmazol, amikor azt mondod, "kicsit más" a bevételi oldal. Ordító a különbség! És ezért szerintem egy civil szervezet struktúráját, pénzügyeit és gazdálkodását összetartani sokkal nagyobb feladat, mint egy céget vezetni, sokkal nagyobb forrásokkal.

MK: Valójában a logikája ugyanaz. Lehet, hogy valamivel nehezebb a támogatásra szoruló gyerekek problémáját "eladni", mint mondjuk egy traktort a mezőgazdaságban,

Valójában a termékek és bevételek világában gondolkodunk, és üzleti szemmel vizsgáljuk, hogy a támogatás miben és hogyan lehet hasznos a minket támogató számára. Bár talán szokatlanul hangzik, hogy az adományért cserébe valamit kínáljunk, én úgy vélem, hogy elengedhetetlen, hogy ez egy kölcsönösen előnyös helyzet legyen. Az együttműködés során mindkét fél számára értéket kell teremteni, hogy valóban sikeres és fenntartható legyen a kapcsolat.

A vállalatok adományozása gyakran nem csupán önzetlen jóindulat kérdése. Míg a magánszemélyek érzelmi motivációkból kifolyólag állnak egy ügy mellé, és a saját lehetőségeik szerint támogatják azt, a cégek esetében a helyzet más. Itt nem csupán egyéni jövedelmekről van szó, hanem a döntések mögött gyakran üzleti érdekek és stratégiai megfontolások állnak, amelyek visszacsatolást igényelnek az elköltött források hatékonyságáról és a társadalmi felelősségvállalásuk eredményességéről.

BK: Szerintem ebben semmi kivetnivaló nincs. Amikor a céges ügyfeleim óvatosan megjegyzik, hogy "Krisztina, ezt talán ne hangoztassuk túlzottan, mert szívesen támogatunk", én mindig azt válaszolom, hogy éppen ellenkezőleg, minél hangosabban kell hirdetnünk, hogy együttműködünk egy civil szervezettel! Ez nemcsak a mi hitelességünket növeli, hanem másokat is arra bátorít, hogy csatlakozzanak a támogatáshoz. Az Egyesült Államokban miért előnyös a civil és vállalati szféra együttműködése? Mert ott a tét nem más, mint a reputáció – igazán ciki lenne, ha nem tennének valamit.

MK: Nálunk mintha éppen az ellenkezője lenne a jellemző. Inkább furcsán néznek arra, aki ezzel a területtel foglalkozik. Ahogy például velem is történt régebben, amikor Őrültnek tartottak, amiért egy teljesen más iparágba vágtam bele, kevesebb pénzért, és önként lemondtam azokról a kiváltságokról, amelyeket egy vállalati vezetőként élvezhettem. Tehát Amerikában ez éppen fordítva van?

BK: New Yorkban ismertem egy ügyvédet, aki a karrierje csúcsán úgy döntött, hogy egy teljesen új irányba tereli az életét. Minden célt elért, amit kitűzött magának, és nem volt szüksége arra, hogy bárkinek is bizonyítson. Így hát, a jogi pályát hátrahagyva, egy civil szervezet élére állt. A környezete, tele a világ elitjével, csúcsvezetőkkel, akik eddig csodálták, most már igazán elismerően tekintettek rá. "Wow, te most már tényleg valaki vagy!" – mondták, látva, hogy lemondott egy fényes ügyvédi pozícióról, hogy egy civil kezdeményezést fejlesszen és irányítson. Ekkor kezdtek igazán tisztelni, tudva, hogy ugyanazt a magas színvonalú struktúrát kell megteremtenie, mint korábban, de sokkal nagyobb kihívásokkal néz szembe, hiszen most már a finanszírozást is neki kell biztosítania.

Magyarországon is észlelhetőek izgalmas változások: a civilek egyre ügyesebben alkalmazkodnak a piaci igényekhez, és innovatív szolgáltatáscsomagokat kínálnak. A vállalatok világában pedig külön öröm tapasztalni, hogy sokan már nemcsak a kerítés festésére fókuszálnak, hanem inkább a saját szakterületükre koncentrálnak, így valóban azt nyújtják, amiben a legjobbak.

MK: Nekünk van olyan partnerünk, aki ezt felismerte.

Az egyik reklámügynökség azzal állt mellénk, hogy kommunikációs kampányokat fogalmazott meg, újrarajzolta az arculatunkat, és a hírlevélsablontól az óriásplakát-hirdetésen át a bemutatkozó füzetig egy csomó olyan anyagot elkészített nekünk, amiért egyébként milliókat fizethetnénk.

Egy másik támogató partnerünk, egy neves ügyvédi iroda, mindenféle jogi problémánkat készségesen orvosolja pro bono. A két vállalati kapcsolat összértéke évente körülbelül három-négy millió forint adományt jelent. Úgy vélem, hogy a legjobb megközelítés az, ha egy cég nem próbálja meg saját magától kitalálni, hogy mire van szüksége a civil szervezetnek, hanem inkább közvetlenül megkérdezi tőlük.

BK: Ha ez jól működik, akkor mindkét fél nagyon sokat kap. Előfordulhat, hogy egy cég munkatársai a hatszázadik sampon eladása után már a kiégés szélén állnak, de ha a kreatív tudásukkal, a kommunikációs készségükkel és a grafikai tehetségükkel egy fontos ügyet támogatnak, attól feltöltődnek.

MK: A velünk együttműködő ügynökségi csapat tagjai éppen arról osztották meg velem a tapasztalataikat, hogy a kereskedelmi tévécsatornák egyre inkább elvárják tőlük, hogy kreatívabb és látványosabb anyagokat készítsenek a mindennapi tucatreklámokhoz. Ez a monotonitás idővel bizony kimerítővé válhat. Éppen ezért igazi felüdülés számukra, amikor olyan projekteken dolgozhatnak, amelyek nem csupán anyagi hasznot hoznak, hanem a lelküket is táplálják.

Hogy ez mennyire kölcsönös, azt jól mutatja, hogy már az első kampánytervük, amivel előálltak, mélyen szíven ütött minket. Mert nem a nyomorpornót hozták, hanem pozitív üzenetekkel tudták megfogalmazni azt, amit az alapítványunk az állami gondoskodásban élő gyerekeknek ad.

A kampányterv annyira elnyerte mindannyiunk tetszését, hogy a bemutatón könnyek szöktek a szemünkbe. Az ügyfél csapata pedig hosszú hónapokig emlegette ezt az élményt, mondván, ilyet még sosem tapasztaltak. Ahogy egyre mélyebben merültek el a munkánk köré szőtt történetekben, úgy a hatásuk is fokozódott, és hónapokig táplálkoztak ebből a közös élményből. Ez a kapcsolat igazi win-win szituáció volt, nem csupán a három-négy milliós éves támogatás miatt, hanem emberi szinten is mindkét fél számára értékes volt.

BK: Sokszor szomorúan nézem azt a rengeteg erőforrást és energiát, amit a nagyvállalatok beletesznek egy-egy csapatépítőbe, aminek végül - tisztelet a kivételnek - nincs az égadta világon semmi értelme.

Gyakran azt gondolom, hogy ha csapatépítésre adod a fejed, érdemes hosszú távra tervezni. Ne csupán egy napos programot válassz, hanem inkább támogassatok egy civil szervezetet egy éven át. Ez a közös cél nemcsak összekovácsolja a csapatot, de mindenki számára örömteli és értékes tapasztalatokat is nyújt.

MK: Az is természetes szerintem, hogy aki segít vagy adakozik, az szeretné látni annak az eredményét is, ez viszont csak hosszabb távú együttműködés esetén lehetséges igazán. Ha egy cég megáll ott, hogy készít egy fotót az átadásról - miközben mondjuk elvárja, hogy a támogatott gyerek legyen hálás, és köszönje meg a néninek és a bácsinak, amit hozott - az nem eredmény.

BK: Éppen ez volt az első élményem veletek kapcsolatban, hogy nem mutatjátok a gyerekarcokat, vigyáztok a méltóságukra és a jogaikra ahelyett, hogy szó szerint az ő arcukkal próbálnátok pénztárcákat nyitogatni. A ti területetek különösen érzékeny abból a szempontból, hogy a vállalt feladat hosszú évekre, akár egy életre szóló felelősség. Dolgoztam olyan nagyvállalattal, aki megbízott egy feladattal: hidat képeztünk egy civil szervezet és a vállalat között, állami gondozott gyerekekkel foglalkoztunk. A nyelvtanulás mentén építettünk egy közösséget, majd egy év után úgy döntött a vállalat, hogy ügyet vált, holnaptól már valamilyen zöld témával foglalkozik.

Az életem egyik legnagyobb megpróbáltatása az volt, amikor egyik pillanatról a másikra úgy döntöttek, mintha nem gyerekekről lenne szó, akiknek éppen akkor nyertük el a bizalmát. Amikor kivették mögülünk a támogatást, a csapatommal még hosszú ideig folytattuk a munkát ingyen, önkéntes alapon. Nem engedhettük meg magunknak, hogy holnaptól visszavonuljunk, csak azért, mert nem kaptunk érte anyagi ellenszolgáltatást.

MK: Nálunk az a gyakorlat, hogy klasszikus vállalati önkénteseket nem fogadunk el a gyerekprogramjainkhoz. Ennek az az oka, hogy ezek a fiatalok gyakran élik meg a legnagyobb traumát abból, hogy elhagyták őket, és feleslegesnek vagy lecserélhetőnek érzik magukat. Ezt nem szeretnénk súlyosbítani azzal, hogy idegeneket hozunk a közelükbe, akár egy napra vagy egy órára is. A gyermekvédelmi rendszer egyik legnagyobb problémája a folyamatos fluktuáció, ami miatt a gyerekek körüli környezet állandóan változik, és ezt nem akarjuk tovább fokozni. Ezért az önkéntesek számára csupán a táborhelyünkön kínálunk lehetőséget, ahol gazolhatnak, metszegethetnek, füvet nyírhatnak, vagy éppen kerítést festhetnek. A vállalatokkal való kapcsolatunkat más módon alakítjuk, és különböző programokat kínálunk számukra, hogy átélhessék, kinek és miben nyújtanak segítséget.

Amióta civil szervezetekkel foglalkozom, mindig is úgy éreztem, hogy ez egy különleges ajándék számomra. A tőlük kapott tudás és tapasztalat felbecsülhetetlen, és gyakran úgy tűnik, hogy az ő hozzájárulásuk sokkal értékesebb, mint amit én adok. Úgy vélem, a vállalatoknak érdemes lenne méltányos piaci árat fizetniük a civilek által nyújtott szolgáltatásokért.

MK: Én is így gondolom. De szerintem van ebben változás, Magyarországon is egyre több a vállalat, aki valóban szeretne adni, és közben keresi azt, ami az ő közössége vagy brandje számára értéket jelent. Ez teljesen rendben van.

A világ számos kutatása világosan mutatja, hogy a társadalmi felelősségvállalásra fókuszáló márkák értékéhez jelentősen hozzájárul a jótékony tevékenységük. Az ilyen vállalatok vonzereje nem csupán a munkavállalók körében nő, hiszen sokan szívesebben választanak olyan munkahelyet, ahol a társadalmi hatás is fontos. Ráadásul nemcsak a munkatársak, hanem az ügyfelek is hűségesebbek ezekhez a cégekhez, és gyakran hajlandóak magasabb áron vásárolni a termékeiket. Így a jótékonykodás nem csupán erkölcsi kötelesség, hanem üzleti szempontból is kifizetődő döntés.

BK: Kommunikációsként az a legnagyobb kihívás számomra, hogy ebben a zajos világban hogyan tudjuk hatékonyan megjeleníteni a civil szervezetek ügyeit. Egyszer egy coach egy frappáns hasonlattal illusztrálta ezt: nem elég csupán a háttérben maradni, hanem aktívan ki kell állnunk és képviselnünk kell az ügyeinket!

MK: Mit értesz az alatt, hogy sok a zűrzavar? Tényleg ennyi alapítvány működik?

BK: Az alapítvány sokszínűsége mellett rengeteg ügy van jelen, de a helyzet nem csupán ennyiben áll. A reklámok, hírek és különféle üzenetek tengerében mindennap szembesülünk a zajjal, ami körülvesz minket. A kihívás abban rejlik, hogy miként tudjuk kiemelni és megmutatni azt, ami valóban értékes, és ami érdemes a figyelmünkre.

MK: Teljesen egyetértek, ezért nekünk, civil szervezeteknek is fejlődnünk kell a szakmai színvonal terén. Nem elegendő csupán hinni abban, hogy tevékenységeink alapvető fontosságúak a fenntarthatóbb jövő érdekében. Lehetséges, hogy ez így van, de ezt demonstrálnunk is szükséges. Ehhez olyan szakemberekre van szükségünk, akik értenek a kommunikáció művészetéhez, akár a saját környezetünkben, akár azon kívül.

BK: Ez éppen az a terület, ahol igazán lenyűgöző win-win együttműködéseket lehetne létrehozni, ahogy te is említetted a saját tapasztalataid alapján. Valójában mindazok számára, akik értéket hoznak létre, elengedhetetlen lenne egy olyan szakértői kommunikációs ügynökség, mint amilyenekkel ti is együtt dolgoztatok.

Az ügynökség ettől gazdagabb lesz, értékesebb, jobb munkavállalókkal, jobb élményekkel, kevesebb kiégéssel, a civil szervezetnek pedig nem azzal kellene foglalkoznia, ami végső soron nem az ő dolga. Mindenki csinálja azt, amihez ért, és tisztelje a másikat azért, amiben ő a profi.

Amikor operatőrrel dolgozom, sosem kezdem el részletezni neki, hogyan készítse el a felvételeket, hiszen én magam sem értek a képkészítéshez. Ugyanígy, az operatőr sem szokott a kamera mögül kiabálni, hogy én mit kérdezzek. Kívülállóként nem lenne helyénvaló megmondani egy civil szervezetnek, hogy mire van szükségük; sokkal inkább figyeljünk rájuk, és hallgassuk meg a valódi igényeiket.

MK: Gyakran jelentős kihívást jelent számunkra, amikor egy vállalati partner "megjelöli" a támogatását, különösen, ha az az elvárás, hogy minden forrást közvetlenül a gyerekekre fordítsunk. De kérdem én, hol található az a cégvezető, aki képes értékesíteni a termékeit vagy szolgáltatásait úgy, hogy közben ne költsön sales tevékenységekre, adminisztrációra vagy akár az iroda fenntartására?

Magyarországon jelenleg általánosan elterjedt nézet, hogy egy alapítvány éves költségvetésének legfeljebb 20-30 százaléka fordítható a működéshez szükséges háttérfeltételek biztosítására. Ezzel szemben Németországban ez az arány jelentősen magasabb, akár 50 százalékra is rúghat.

Mert ott a vállalatok oldaláról elismerik, hogy ő is egy teljes értékű szervezet, amelynek működése hasonló elveken alapul, és a működéséhez szükséges feltételek is megegyeznek azzal, mintha traktort árusítana.

De erre is van jó példám: az egyik vállalati támogatónk az első beszélgetésünkön elmondta, hogy évente x forintot szeretne adni nekünk, előtte azonban tudni szeretné, de őszintén, hogy mi lenne nekünk a legnagyobb segítség. Elmondtam neki, hogy szívem szerint a forrásteremtés területére vennék fel egy embert, és a kommunikációnkat fejleszteném. Négy éve fizeti nekünk ezt a munkatársat. De százból talán egy ilyen támogató akad.

A változás jelei nálunk is megfigyelhetők, hiszen az ESG-kritériumok egyre inkább arra ösztönzik a vállalatokat, hogy tudatosabban közelítsenek a fenntarthatóság kérdéséhez. Fokozatosan kialakul egy olyan tudásbázis és tanácsadói közösség, amely támogatja őket ebben a folyamatban. A nemzetközi háttérrel rendelkező ügyvédi irodák és jelentős könyvvizsgáló cégek már külön csapatokat állítanak fel a társadalmi felelősségvállalás területének kezelésére; ezzel a tapasztalattal hozzájárulnak a helyi piac fejlődéséhez is.

BK: New Yorkban sokat forgattam civil szervezetek és nagyvállalatok együttműködéséről. Készítettem egy portrét egy ügyésszel, aki a civil szervezetek átvilágításával foglalkozott, a végén adott egyfajta értékelést, ami például abban is segített, hogy a vállalatoknak kikkel érdemes dolgozni. A megbízható minősítés a bizalomépítéshez is nagyon fontos.

MK: Erre is van már példa Magyarországon, létezik például egy etikus adománygyűjtő minősítés (az Adománygyűjtő Szervezetek Önszabályozó Testülete által megalkotott etikai kódex alapján - a szerk.), ami azt bizonyítja, hogy az adott civil szervezet a támogatóival korrekt, etikus módon működik, és átlátható, például beszámolót készít, azt leadja a megfelelő helyekre stb.

Fontos, hogy mi, civil szervezetek ne csupán a tevékenységeinket végezzük, hanem az eredményeinket is mérjük és láthatóvá tegyük a közösség számára. A Világszép Alapítvány által nemrégiben elindított hatásmérési projekt keretében sikerült rávilágítanunk arra, hogy a gyerekek fejlődése és változása milyen mértékben valósul meg a programjaink révén. Ráadásul azt is képesek voltunk kiszámítani, hogy a munkánk mennyire értékes pénzügyi értelemben. Az SROI (társadalmi megtérülés) mutatója négy és fél szeres megtérülést jelzett, ami rendkívül kedvező eredmény, tehát...

Minden egyes 100 forintnyi befektetéssel 450 forint megtakarítást képes előidézni az állam számára, hiszen olyan fiatalokat nevelünk, akik jobb egészségi, mentális és szociális állapotban nőnek fel. Ezzel nemcsak a jövő generációját formáljuk, hanem a közösség egészének jólétét is elősegítjük.

Egy vállalati támogató jogosan szeretné látni az adomány megtérülési értékét. Szóval igen, a vállalatoknak is van hová fejlődni, de a civil szervezeteknek is sok mindenben profibbá kell válniuk.

MOBIL-ZÓNA

Adsz-e/adnál-e telefont a gyereked kezébe? Ha igen, mikor?

MK: Én a minél később, annál jobb elvet vallom. Sőt még tovább mennék: nem csak a gyerek kezébe, de a gyerek "fülébe" is. Ezen azt értem, hogy nekünk szülőknek igyekeznünk kell a lehető legkevesebbet telefonozni a gyerekek előtt, hiszen a mi viselkedésmintáinkat tanulják el, nem önmagában az eszköz létezése veszélyes számukra.

BK: Mindkét gyerekem akkor kapta meg az első mobilját, amikor először indultak el egyedül az iskolába tömegközlekedéssel. Akkor úgy éreztem, elengedhetetlen, hogy legyen telefonjuk, ami persze ironikus, hiszen én olyan generációhoz tartozom, ahol a szüleink nyaranta akár hetekig is eltűntek a radarunkból, és mégsem omlott össze a világ! Én magam is stoppal jártam be Európát, miközben anyukám csak az óvatosságomban és a döntéseimben bízott. Ha a lányom most stoppolni akarna - pedig a zsebében ott lapulna egy telefon - valószínűleg megállna a szívem a félelemtől.

Mikor kaptad az első mobilod?

MK: Én még egy másik korosztály tagja vagyok, és 24 éves koromban magamnak vettem, egyértelműen munkaeszközként.

Amikor a kilencvenes évek második felében tévériporterként kezdtem el dolgozni, a mobiltelefonok világában már rég benne voltam. Emlékszem, hogy előbb nekem volt mobilom, mint sok barátomnak – ennek pedig a munkám volt az oka. El sem tudom képzelni, hogyan boldogultak az újságírók a mobilozás előtti időszakban! Én, mint az első vagy másodgenerációs mobilhasználó Magyarországon, már nem tapasztalhattam meg, hogy a tapasztalt kollégák hogyan oldották meg a riporthelyzeteket telefon nélkül. Ez olyan, mint amikor a gyerekeim felnőttként azt kérdezik tőlem: hogyan tudtunk bármit is megoldani az életben mobiltelefon nélkül?!

Mi az öt legfontosabb/leggyakrabban használt appod?

MK: Én a klasszikus üzleti felhasználó képviselője vagyok: a Safari böngészőt, az Emailt, a LinkedIn-t, a Naptárt és a Google Maps-et tartom a legfontosabb eszközeimnek. Amikor pedig kikapcsolódásra vágyom, a kedvenc alkalmazásaim közé tartozik a Spotify, az Időkép, a BudapestGo, a Természetjáró és a DownDog Yoga.

BK: Iphone felhasználóként a Safarit részesítem előnyben, viszont a levelezésemhez a Google-t használom. Naponta ezerszer váltogatom a kettőt, ahogy a legelterjedtebb internetes kommunikációs alkalmazásokat is, hiszen a barátaim a világ különböző pontjain élnek, és az EU-n kívüli mobiltarifák miatt gyakran szükségem van a kapcsolattartásra. Emellett a kedvenc médiaappjaim között ott van a 444.hu és a New York Times, amik nélkül nem tudnám elképzelni a napjaimat.

Az első emlékeim az okostelefonommal való találkozásomról egy igazi felfedezés élményét idézik fel bennem. Emlékszem, hogy izgatottan bontogattam ki a dobozt, és a kezembe fogva éreztem, hogy egy új világ nyílik meg előttem. Az első pillanat, amikor feloldottam a képernyőt, és a színes ikonok táncolni kezdtek a kijelzőn, olyan volt, mintha egy varázslatos kapu nyílna meg. Az első alkalmazás, amit letöltöttem, a közösségi média platform volt, ahol azonnal kapcsolatba léphettem a barátaimmal. Emlékszem, hogy órákon át böngésztem a képeket, és felfedeztem az új funkciókat, mint például a szűrők és a történetek. Az okostelefon nem csupán egy eszköz lett számomra, hanem a mindennapi életem szerves részévé vált, amely lehetővé tette, hogy folyamatosan kapcsolódjak másokhoz, informálódjak a világról, és kreatívan kifejezzem magam. A legelső videóhívásom a távol élő nagymamámmal szintén felejthetetlen élmény volt; a technológia varázslatos módon közel hozta hozzám őt, és a mosolya a képernyőn olyan boldogságot okozott, amit nehéz szavakba önteni. Az okostelefon tehát nemcsak egy kommunikációs eszköz, hanem egy híd a távolságok áthidalására és az élmények megosztására. Mindezek az emlékek örökre beleégtek a szívembe, és az okostelefon használata azóta is folyamatosan formálja az életemet.

MK: Bár már felnőttként találkoztam vele először, az emlékek elmosódtak az idő múlásával. Egy azonban biztos: az a rengeteg lehetőség, amit az életembe hozott, azonnal berobbant. Vannak olyan funkciók – mint például a tájékozódás –, ahol nehezen tudtam váltani, és sokáig ragaszkodtam a régi, papíralapú térképekhez. Még ma is hozom őket minden túrára, mert biztonságot ad a tudat, hogy velem vannak, még ha az applikációt is használom.

BK: Mobilügyben két mérföldkő volt az életemben: az első a buta telefonnal, a második az okossal. Híradós riporterként a leggyakoribb emlékem a mobillal az, hogy a szerkesztőim ingerülten hívogatnak, hogy mikor érek vissza egy-egy forgatási helyszínről a tévébe vágni. A híradó kezdési időpontja szent, ahogy közeledik az este, egyre ingerültebb mindenki, aki készíti. Olyankor azt kívántam, bár ne lenne mobilom, hiszen ez leginkább egy póráz vagy ostor az életemben! A második élményem az első Blackberrymhez kötődik, amit New York-ban használtam. Rengeteget utaztunk az elnökválasztási kampányidőszakokban az országban, sokszor napokat voltunk úton. De ekkor már tudtam e-maileket nézni a kocsiban! Ennek köszönhetem, hogy időben megkaptam egy váratlan értesítést Barack Obama egyik kampányeseményéről, ahova rögtön irányt is vettünk az operatőrömmel, kövér gázzal. Ha nincs netem és Blackberrym, lemaradtunk volna aznap Barack és Michelle Obamáról.

Hogyan segítette a fejlődésed/karriered a digitalizáció?

MK: Közgazdász vagyok, el nem tudnám képzelni a szakmám okoseszközök nélkül. Vezetőként a kommunikációs megoldásokat használom ki leginkább. De azt is élvezem, hogy sokkal gyorsabban és kevesebb energiával tudom megszerezni a szükséges információkat, azaz felgyorsultak a tanulási folyamatok, a másik oldalról pedig jóval kevesebb hétköznapi információval kell terhelni a memóriámat, hisz egy zsebre rakható telefonban könnyen elérhető minden fontos kontakt, időpont, jegyzet.

BK: Amennyire próbálok ma már gyakran digitális detoxot tölteni, megszüntetni a zajt a fejemben és magam körül - ugyanannyira igaz az is, hogy én a szakmámban és a fejlődésemben messze a legtöbbet a digitalizációnak köszönhetem. Speciális szakmában töltöttem évtizedeket: rohanni kellett helyszínekre, így csak az autóban tudtam felkészülni, a riportalanyokkal beszélgetni, egyeztetni. Ha bármi változás volt, vagy breaking news, mondjuk egy robbantás, egy híradósnak azonnal értesítést kellett kapnia ilyesmiről.