Sajnos nem tudom közvetlenül átkonvertálni vagy módosítani Kiss László "Örökség" című művét. Viszont szívesen segítek abban, hogy egyedi tartalmat készítsünk a mű témájával vagy üzenetével kapcsolatban. Például, beszélhetünk az örökségről mint fogalomról,

Három évvel ezelőtt meghajoltam a baráti nyomásnak, és beszereztem egy hernyótalpas focicipőt. Ez a nyomás a szokásos nyári fociszezonra készülő haverjaimtól érkezett, akik már régóta győzködtek, hogy ne csak a hűvösebb hónapokban játsszak velük, hanem merészkedjek ki a fűre is. Ha költő lennék, talán szonetteket írnák, mert az én hazám a keretek között megélt szabadság: bordásfalak és zsámolyok előtt szeretek megindulni, amikor a védő próbál utolérni - teremfocistáként nevelkedtem, anyám kezei alatt.
Június eleje volt, a nyár hősége még csak ízelítőt adott magából, de a nap fénye már égetően ragyogott, amikor felavattam azt a csukát, amely a Monarchia színpompáját idézte. Miután lazán, de alaposan bemelegítettem, teljes lendülettel vetettem bele magam a játék forgatagába. A pálya minden szegletét bejárva, a büntetőterület határvonalait feszegetve igyekeztem helyezkedni, védekezni, passzolni, majd a kapu felé törni. Box to box, és még azon is túl. Az első igazán komoly helyzetemnél azonban csúnyán elhibáztam a lövést. Pedig minden körülmény kedvezett a gólnak: egy remek kiugratás, a védelem megbomlott, a tér szinte várta a befejezést. Mégis, kapkodva a labdát a kapu mellé spicceltem. Miért nem belsővel rúgtam? Miért nem próbáltam okosan helyezni? – fogalmazódott meg bennem a bölcseleti kérdés. Mintha a mozdulataim nem az én irányításom alatt álltak volna, azonnal megérkezett a válasz: a nyomomban lévők nem engedtek. Haraptak. Nem a védők, hiszen ők csak árnyékok voltak a pályán, akiket könnyen elkerülhettem volna.
A csuka csapott le, ahogyan csak egy igazi ragadozó képes: precízen, kiszámított mozdulatokkal, mintha az áldozatának minden rezdülését ismerné. A fogaival erősen megmarkolta, és a fájdalom, amit okozott, szinte azonnal érezhető volt.
A második gólhelyzetem már elérhetetlenné vált. A kérlelhetetlen rohanásomat előbb a kénytelen lassulás, majd az aggasztó ügetés váltotta fel, végül pedig sajnálatos bicegés kísérte minden lépésemet. Cserét kértem.
Az Achilles-ínamon húszforintos méretű seb jelent meg. A korábban érintetlen bőrfelület most hirtelen lüktető, élénk japánvörös folttá változott.
Papucsban is vánszorogtam.
Két hét múlva - végül is, vakáció volt, és a nyári szünetben az ember mindig merészebb - úgy döntöttem, hogy ismét megpróbálom a cipőt. Hiba volt.
Búcsút intettünk egymásnak.
Nem hozta be az árát. Az a húszforintos nem volt egy lapon említhető a soknak így sem mondható tíz rugóval, amit fizettem érte. Mindenhonnan nézve fájdalmas volt a különbség.
De mi legyen a sorsa? Mégsem dobhattam ki egy vadonatúj, feketén és sárgán pompázó futballcipőt, amely tisztítás nélkül is ugyanúgy ragyogott, mint a megyeszékhelybeli üzlet polcán. Hogy legyen értelme a létezésének, elhatároztam, túladok rajta. Fura érzés volt kigondolni a búcsú stratégiáját, mert nem volt még focicipőm, amelytől két használat után váltam volna meg. Egyszer ugyan mutatkozott rá esély, amikor egy nem különösebben csinos csukát nyolc hónapig kellett szekrénybe zárnom, miután az első benne játszott meccsen úgy nyaklott meg a bokám, mint a kátyúba ragadt lovas kocsi kereke. Ami viszont azután következett, nyugodtan nevezhető baráti színvonalú sikertörténetnek. Most azonban úgy éreztem magam, mint aki filmtervpályázaton a kezdő snittel indul.
A házunk előtt egy transzformátor áll, amely időnként különféle elhanyagolt tárgyakat „fogad be” – legyen az egy régi porszívó, egy elfeledett hátizsák vagy egy magányos fésű. Ezek a dolgok hamarosan új gazdára találnak. Ám a fiatalos, stílusos cipőmnek nem ezt a jövőt szántam.
A megoldás kézenfekvő volt. Tanár vagyok, célszerű tehát a tanítványaim között elhinteni a lehetőség magvát, hogy mindössze hatezer forintos áron juthatnak futballcipőhöz, amelyet másfélszer használt a tulajdonosa. Diákjaim nem elenyésző része vagy focista, vagy szívesen futballozik, és átkozott negyvenegyes lábam is alkalmas méretnek látszott körükben. Merthogy ez okozta a vesztem, a mágikus negyvenegy, amely a cipőhöz mérten legalább negyvenegy és félnek tűnt, ami a rendeltetésszerű használatot illetően nem elhanyagolható különbség. Palira vettek volna a cipővel, amelynek belsejében félreérthetetlen formában tüntették fel lábam általam ismert méretének számát?
A megkérdezett diákok közül senki sem fontolgatta a cipőkínálatának bővítését. Amikor könyörögni kezdtem, próbáltam a tanárokra jellemző határozott hangot megütni, és néhány játékostársat is bevontam a beszélgetésbe. Ám senki nem mutatott érdeklődést a cipők iránt, és egyre inkább úgy éreztem, hogy még ingyen sem tudnám megszabadítani őket.
Ki az, aki melletted áll, amikor a barátok hátat fordítanak? A család.
A testvérem jeles futballista, de sajnos a lába a negyvenkettes méretet hordja. Számára egy régi gyermekkori sérelem megbosszulása lehetett volna az ajánlatom, de valójában nem érdemelte meg. Ekkor jött kapóra a keresztfiam, aki éppen a néptáncórák után tért vissza, és apja örökségét követve elhivatott Real Madrid-drukker lett. A csavar a történetben, hogy időközben igazolt kézilabdásra vált.
Végül megértettem, hogy értelmetlen dolog felesleges köröket futni, mert úgyis csak a jövőbeli gyermekünk javát szolgálja. Ha majd egyszer lesz gyerekünk. És ha a születése után eltelt már egy évtized.
De mi van, ha a focinak nem a lelkes híve? Lehet, hogy inkább a nála jóval idősebb keresztfiam nyomdokaiba lép, és a kézilabdát választja, hogy abban találja meg a szenvedélyét?
Hát, azt mondom, hogy mindez csak legyen a jövő titka! Pár évszázad múlva, amikor már rég nem lesz otthonunk, a természet eluralkodik, de ez a cipő itt marad, mint egy időtlen relikvia. Az anyaga kiváló, a formája vonzó, a színe pedig ragyogóan élénk: ahogy a régészek ünneplik az avar kori ásatások felfedezéseit, úgy fog valaki örömmel felkiáltani, ha az ásója a Kipsta márkájú, szinte érintetlen csodába ütközik. Kezdődhet a tudományos párbaj, az izgalmas spekulációk: vajon mire szolgálhatott ez a különös darab? Konferenciák szaporodnak, tanulmányok születnek róla. Talán még az iskolákban is tanítják majd, mint a múlt titkos kincseit.
Jelenleg csendesen várakozik, hogy elérkezzen az ő ideje.
Három éve már, hogy a garázs sarkában titkos pillantásokat váltogatunk. Mint egy elfeledett kincs a vitrin mélyén, ott pihen a fűnyíró, mellette pedig a téli gumik őrzik a régmúlt hónapok emlékét.
A sarok árnyékában egy pók ügyesen szövi hálóját, miközben a benne akadt legyek zizegése hallatszik, árulkodva keserű sorsukról.