A 17. század hölgyei egy különleges eszközt használtak, amelyet a szoknyájuk alatt rejtettek el, hogy diszkréten kezeljék a szellentés problémáját. Ez a praktikus találmány lehetővé tette számukra, hogy a társasági események során is megőrizzék a finom mo
A 17. századi arisztokrata társasági élet színtere, a bálok és vacsorák, nem csupán a tánc és a társalgás örömeit jelentették, hanem az illem szigorú szabályainak betartását is megkövetelték. Képzeljük el, amint a menüett dallamai alatt egy illetlen hang tör fel - az nemcsak szégyent hozott volna a hölgyekre és urakra, hanem egyenesen elviselhetetlen lett volna. A hölgyek, akárcsak bárki más, szembesültek a testük működésével, de a kor etikettje nem engedett a kínos pillanatoknak, hiszen a társasági élet magas színvonalát mindenképp meg kellett őrizniük.
A velencei folklór szerint ekkor született meg a vanvera: egy apró, szeleppel ellátott cső, amelyet a hölgyek a hosszú szoknyáik alá rejtettek. E találmány célja rendkívül praktikus volt: a távozó levegőt tompa, diszkrét zörrenéssé alakította, ezáltal megkímélve a viselőket a kínos szituációktól. A "vanvera" kifejezés állítólag innen ered, és idővel a "feleslegesen beszélni, levegőt pazarolni" jelentéssel is összekapcsolódott – innen származik az olasz "parlare a vanvera" szólás is, amely az üres fecsegésre utal.
Hogy a vanvera valóban létezett-e, vagy inkább egy túl jó történet ahhoz, hogy ne meséljük el újra és újra, azt nehéz biztosra mondani. A legenda azonban él, és ma már a szó inkább a céltalan beszédet jelöli, semmint a báltermek diszkrét akusztikai kiegészítőjét.
Az egyes források szerint a vanvera nem a 17. század hajnalán keletkezett, hanem sokkal korábbi gyökerekkel rendelkezik. Már az ókori Egyiptom és Róma kultúrájában is találkozhattak a "Prallo" nevű eszközzel, amely kerámia- vagy fa tojásformájú volt, két nyílással, és illatos fűszereket rejtett magában. Ezzel az innovatív megoldással próbálták elrejteni a zavaró zajokat és kellemetlen szagokat a hosszú étkezések során. A reneszánsz időszakának Velencéjében aztán újra feléledt e találmány, immár vanvera néven, és gyorsan a nemesség kedvelt kellékévé vált.
A 17-19. században azután két fő típusa terjedt el:
Ma már talán mosolygunk rajta, de a vanvera egykor a társasági illem csendes őre volt - a szó legszorosabb értelmében.
