A vikingek különleges hagyománya, hogy nászajándék gyanánt macskát adtak, nem csupán a szeretet és a barátság szimbólumaként, hanem mert a macskák különleges jelentőséggel bírtak az ő kultúrájukban. A macska, mint a titokzatos és független lény, a terméke

Bátor vadászként és harcosként, valamint független lényként a macskák kiváló társak lehetnek bármilyen közösség számára. Ha jobban belegondolunk, a hasonló kvalitásokkal rendelkező elszánt és rettenthetetlen vikingek rendkívül hasonlóak a macskákhoz - sőt, számos élethelyzetben profitálhattak is a jelenlétükből.

A skandináv mitológia felfedezése során egy varázslatos világba léphetünk, ahol a macskák történetei sokszínűséggel és titkokkal telítettek. Ezek a mesék betekintést nyújtanak abba, hogyan viszonyultak a bátor és találékony vikingek a szabad szellemű macskákhoz, akik nemcsak háziállatok voltak, hanem a mítoszokban is jelentős szerepet játszottak. A macskák bölcsessége és rejtélyessége összefonódik a vikingek bátorságával, ami egy különleges kapcsolatot teremtett a két világ között.

A vikingtörténetek világában számos állat játszik fontos szerepet, a bölcs Odin hollóitól (Hugin és Munin) kezdve Loki különleges gyermekein át egészen a rettegett Fenrir farkasig. Az ősi skandináv mesék egyik legkiemelkedőbb állatfigurái a macskák voltak, amelyek Freyja, a termékenység, a halál, a harc és a szerelem istennőjének szekerét húzták. Freyja számára a macska nem csupán szent állat volt, hanem a nőiesség és a bőség szimbóluma is. Ezért nem meglepő, hogy sokan úgy vélték, hogy kedves bánásmóddal és a cirmosok iránti szeretettel elnyerhetik az istennő kegyét és segítségét.

A skandináv mitológia izgalmas világában a macskák nemcsak otthonokban, hanem különféle történetek szövevényében is megjelennek. Jörmungandr, Loki hírhedt fia (akinek tréfás természetét mindannyian ismerjük), egy hatalmas kígyó formájában létezik. Egy különös versengés során, amikor Thor feladatot kapott, hogy megemeljen egy óriás macskát, Jörmungandr ravaszul átváltozott macskává, hogy saját magát állítsa be az óriási állat helyére. Ezzel a furfangos trükkjével sikerült becsapnia Thort, aki nem sejtette, hogy a kihívás mögött egy ilyen szellemes a játék húzódik.

A legenda szerint az említett Fenrir farkast megkötő zsinór, amelyet a törpök ügyes kezei formáltak, egy különleges macskás vonással is bír: a Gleipnir mágikus összetevői közül az egyik a macska lábának nesze volt. Ez a titokzatos és sejteket izgató elem tette lehetővé, hogy a hatalmas farkas végül a zsinór fogságába kerüljön.

A bársonytalpúak varázslatos lényekként tűnnek fel a skandináv népmesék világában. Egyik különleges történetükben egy szegény ember sorsa fonódik össze egy titokzatos macskával. A macska, aki első látásra csak egy átlagos állatnak tűnik, segítséget nyújt a férfinak, de egy váratlan kérés formájában. Kéri, hogy végezzen vele, és vágja le a fejét. Az ember, bár megdöbben, végül teljesíti a macska kérését. A következő pillanatban a macska helyén egy csodálatos hercegnő áll, aki azonnal belopja magát a férfi szívébe, és végül ő lesz a felesége. E mese tanulsága, hogy a látszat gyakran csalóka, és a legváratlanabb helyzetekből is csodák születhetnek.

Csupán néhány szereplésüket emeltük ki a sok közül, de ezekből is jól látható, hogy a skandinávok kifejezetten kedvező fényben tüntették fel őket.

Az óskandináv nyelvben a macska kifejezésére a "köttr" szót használták, amely az idők folyamán "katt"-ra változott. A norvég erdei macska, amely emberi beavatkozás nélkül fejlődött ki, sok ősi történet és mese középpontjában áll. Ezt a különleges fajtát eredetileg "Skogkatt"-nak hívták, ami szó szerint erdei macskát jelent.

Számos izgalmas elmélet kering arról, miként érkeztek a háziasított macskák Norvégiába. Az azonban biztos, hogy minden macska közös ősének otthona a Felis catus faj, amely egykor Mezopotámia földjén bontogatta szárnyait, hogy végül világszerte hódító útra keljen.

A DNS-kutatások azt sugallják, hogy a macskák két különböző vándorlási hullámon mentek keresztül. Az első migráció során a Közel-Keletről indultak, és Európába, valamint Afrikába jutottak el. A második alkalommal pedig Egyiptomból indultak, és csónakok segítségével érkeztek meg a világ különféle tájaira, beleértve Skandináviát is.

Azt sajnos jelenleg nem tudják megmondani, hogy ezen a területen mikor jelentek meg, de arra utaló jelek vannak, hogy valószínűleg a vaskorban kezdtek a régióban elszaporodni, jelenlétük pedig a viking korszakban vált prominensé. A méretüket tekintve hiába szerepelnek sokszor óriásokként a legendákban, nincs arra bizonyíték, hogy a vikingek macskái ilyen nagyok lettek volna. Sőt, valószínűleg sokkal kisebbek voltak. A Danish Journal of Archaeology folyóiratban megjelent tanulmány szerint a macskák átlagosan 16%-kal nőttek nagyobbra a középkor óta.

A viking településeken felfedezett macskamaradványok arra utalnak, hogy a vikingek nem csupán kedvtelésből tartották ezeket az állatokat. Bár a vikingek híresek voltak harci portyáikról, a mindennapi életükben sok időt fordítottak a mezőgazdaságra és a növénytermesztésre is. Skandinávia kihívásai között a patkányok jelentette problémák is kiemelkedtek, így a macskák valószínűleg kulcsszerepet játszottak a terményeik megóvásában, segítve ezzel a gazdaságuk fenntartását.

Egyes szakértők úgy vélik, hogy macskákat menyasszonyoknak is ajándékoztak az esküvőjük napján, amely Freyjára való utalásként a szerelem szimbólumaként funkcionált. És persze az új háztartásban nagy hasznát vették mint rágcsálóirtó is. Genetikai vizsgálatok bizonyítják, hogy a hajóútjaikra is magukkal vitték őket, megóvni a rakományt a rágcsálóktól. Valamint - ahogy már az előbb is említettük -, mivel Freyja nemcsak a szerelem és a termékenység, hanem a harc istennője is volt, így jelenlétük jó ómen lehetett ebből a szempontból is.

Egy különösen érzékeny témát kell érintenünk: miért volt olyan fontos a vikingek számára a macska. A zord északi időjárás miatt elengedhetetlen volt számukra a szőrme, amellyel megvédhették magukat a hidegtől. Régészeti bizonyítékok tanúsítják, hogy a vikingek gyakran kereskedtek prémekkel, beleértve a fókák, kecskék, farkasok és macskák bundáját is. Azonban a múlt ködében nehéz biztosan megállapítani, hogy a vikingek megvárták-e, míg a cicák természetes úton távoznak az élők sorából, vagy inkább az ő bundájukért vetették őket el. Az odense-i lelőhelyen például 68 macska maradványaira bukkantak egy kút mélyén, és a vizsgálatok alapján a haláluk nem a természet keze által következett be.