Emlékek és valóság: Két párhuzamos világ, ahol a múlt és a jelen fonódik össze. Az emlékek színes mozaikokként ragyognak, tele érzelmekkel és tapasztalatokkal, míg a valóság szilárd, néha rideg kereteket ad életünknek. Az emlékek lágy fényei sokszor elhom
35 évvel ezelőtt az utcákon vonultunk, hogy kifejezzük vágyainkat a szabadság, a testvériség és az egyenlőség iránt.
Az ünnepi időszak közeledtével, ha akarnám sem tudnám elfelejteni 1989 decemberét. Az én generációm, a hatvanas és hetvenes években születettek számára a forradalomnak nevezett, halálos következményekkel járó összeütközések utáni rendszerváltás sok szempontból nem hozta el azokat az álmokat, amelyeket oly sokan vártunk. Hol van már az a szellem, amely a Marosvásárhely utcáin és a tárgyalótermekben a testvériség és a nemzetek közötti egyenlőség jegyében fogalmazódott meg? Az ígéretek és a valóság közötti szakadék mára csak mélyebb lett.
Miközben az ortodox és adventista magániskolák szinte zavartalanul nyithatják meg kapuikat és működhetnek, a marosvásárhelyi katolikus iskola továbbra is másodrendű státuszban marad, önállóságát folyamatosan megvonják tőle. Ezzel szemben az orvosi és gyógyszerészeti egyetem, amelynek határai egyre inkább kiterjednek más városokra és külföldre, a márciusi események óta nem tudta létrehozni az önálló magyar oktatási kart, sőt, az erdélyi magyarság számára megálmodott magyar orvos- és gyógyszerészképzés minden nyomát eltüntetik. A leköszönő román vezetésre nézve is beszédes, hogy Tőkés Lászlótól, akinek szerepe megkérdőjelezhetetlen az 1989-es forradalmat megelőző temesvári eseményekben, Klaus Iohannis államfő visszavette a Románia Csillaga kitüntetést, amelyet Traian Băsescu adományozott neki. Az igazságtételért pedig kénytelen volt az európai igazságügyi fórumokhoz fordulni.
Bár nem állíthatjuk, hogy minden változatlan maradt, és eredmények nélkül maradtunk volna, az a kölcsönös lelkesedés, összefogás és közösségi szellem, amit 35 évvel ezelőtt tapasztaltunk, amikor a szerkesztőség ablakából a marosvásárhelyi ipari dolgozók végeláthatatlan sorát figyeltük, ahogy a főtér felé tartanak, a mi életünkben sajnos sosem fog visszatérni. A fájdalom, amit a halálos lövések áldozataként elhunyt Bodoni Sándor, Hegyi Lajos, Hidoş Adrian, Ilie Muntean, Pajkó Károly és Tamás Ernő hozzátartozói kénytelenek voltak elviselni, örökre ott marad a családok szívében. Ráadásul még nem beszéltünk a más településeken történt tragédiák áldozatairól, sem a súlyos vagy enyhébb sebesültekről, akik életük végéig magukkal hordozzák a múlt fájdalmas emlékét.
Ami mindezekben a legkegyetlenebb, hogy a bűnösök vagy azok, akik a vezényszót kiadták katonáiknak, hogy a tömegbe lőjenek, soha nem kapták meg a büntetésüket, az évekig folyó ügyeket végül eltussolták. Ilyen országban élünk, ahol munkáját végző köztisztviselőt mutogatnak megbilincselt kézzel, de azok, akik 35 évvel ezelőtt parancsot adtak emberi életek kioltására, esetleg a lelkiismeretükkel kellett, kellene "megbirkózzanak", ha egyáltalán van nekik - jut eszembe az 1989. decemberi események kapcsán.
