A Lánchíd tervezésekor valóban felmerült egy elgondolás, amely szerint a hidat szükség esetén eltolhatónak kéne lenni, de hogy ez csupán legenda-e, az vitatható. A történetek és pletykák gyakran összefonódnak a valósággal, és a Lánchíd esetében is többfél

Budapest gyönyörű és híres látványosságai között kiemelkedik a Lánchíd, amely már közel két évszázada díszíti a főváros panorámáját. E lenyűgöző hídhoz számos izgalmas, ám sokszor elfeledett legenda fűződik, amelyek még inkább felerősítik varázsát és történelmi jelentőségét.

Hihetetlen, hogy a Lánchíd (hivatalos nevén Széchenyi lánchíd) volt a legelső magyarországi állandó átkelő a Dunán. A 19. század közepéig tehát a közlekedést nem lehetett száraz lábbal megúszni a folyón, illetve ehhez kompokat, hajókat kellett igénybe venni.

A névadó Széchenyi István gróf rengeteget tett a híd létrehozásáért, éppen ezért (is) nagy tragédia, hogy sohasem kelhetett át rajta. Nem úgy az osztrák Haynau táborszernagy, aki 1849. november 20-án maga vezette az átadási ceremóniát - csupán néhány héttel az aradi vértanúk kivégzése után.

Öt évvel később, 1853 telének utolsó hónapjaiban megkezdődött a budai Várhegy alatti Alagút építése, közvetlenül a Lánchíd szomszédságában. A kivitelezés 1857 tavaszán zárult le, így a forgalom számára is megnyílt, ami a korabeli technológiai környezet fényében viszonylag gyorsnak számított.

Elsősorban azért volt szükség a megalkotására, mert a híd Budán egyenesen a Várhegynek vezetett, ami nyilván nem volt szerencsés. Egy fővárosi legenda szerint az alagutat úgy alakították ki, hogy szükség esetén a Lánchidat "belerejthessék".