Dávid Panni: Kisgyermekkel a városi forgatagban | Nőileg A városi élet kihívásai és szépségei egyaránt új dimenziókat nyitnak meg a kisgyermekes szülők előtt. Panni írása bemutatja, hogyan navigálhatunk a nagyváros nyüzsgésében, miközben megőrizzük a csa

Persze semmi nem úgy ment, ahogy elterveztük. Hónapokkal előbb megvettük a repülőjegyeket és lefoglaltuk a szállást, hogy a születésnapomat Budapesten töltsük.

Mindannyian nagyon vártuk, Leo is, egyrészt, mert imád minden járművet, otthon, falun, meg nincs villamos, metró (meg mozgólépcső, a repülés izgalmairól nem is beszélve), másrészt, mert egy ideje a húgom is - akit imád a gyerek - a magyar fővárosban él.

Gondolatban szépen meg is írtam a végtelen hosszú teendőlistát az utazásunk előtti két utolsó bölcsis napra. Be szerettem volna fejezni még egy munkát, rendbe szedni magam és mindenféle félbemaradt ügyeimet, meg persze csomagolni is kellett.

Ehhez képest, az utálatos köhögős-hörgős vírus, ami hetek óta keringett a bölcsiben, az utunk előtti hétvégét választotta, hogy Leon teljes erőbedobással kiüssön.

Mindennel el voltunk késve, teljes stresszben csomagoltunk, így otthon maradt (abban a sorrendben, ahogy észrevettük): Leo cipője, amit apukám - ezer hála érte - utánunk hozott a reptérre, a fogpasztánk, a mikrofonjaim, amelyek a munkámhoz kellenek, a rostpor, amit reggelente inni szoktam, Leo takarója... tovább nem is sorolom.

hogy a kérdését folyamatosan ismételgeti, mintha csak egy varázsigét mormolt volna. Az otthonunk elhagyását követően eltelt első huszonnégy óra korántsem volt zökkenőmentes, de a férjemmel együtt újra és újra lenyűgözött minket kisfiunk hihetetlen alkalmazkodóképessége. Természetesen minden információ a majdnem kétéves agyának sajátos szűrőjén keresztül jutott el hozzá, így amikor megérkeztünk a marosvásárhelyi repülőtérre, azonnal a húgom, Mártika iránti kíváncsisága került előtérbe. A landolás után szinte azonnal újra feltette a kérdést, és mire estére értünk, már úgy tűnt, hogy a Mártika nevét egyfajta mantrává alakította, amelyet szünet nélkül ismételgetett.

Bár betegen is volt, az utazás során hihetetlenül jól tartotta magát. A megszokott módján, mindenkihez nyitott szívvel és mosollyal közeledett. Amint kiléptünk a szállás ajtaján, sorra zúdultak rá a javaslatai: "Menjünk fel a villamosra!", "Üljünk fel a buszra!" – mindezek a lelkes felkiáltások sorra hangzottak el tőle.

Azt már többször megtapasztaltam, mennyire más számomra ismerős helyeket az ő szemén keresztül látni, vagy teljesen új helyeket együtt felfedezni, de ez az első közös utunk, amikor Leo már valóban jól ki tudja fejezni magát, amikor beszélgetni lehet vele mindenféléről. Budapest azóta nagyon kedves helyet foglal el a szívemben, hogy egyetemista koromban fél évet itt laktam Erasmus-program keretében, és a megismerkedésünk után néhány héttel a férjem is ide kísért el, hogy pár napot még együtt tudjunk tölteni, mielőtt hosszú időre el kellett válnunk. Azóta többször visszatértünk közösen is, Leonak is a harmadik Budapesti kiruccanása ez már, így lehet tőle olyan dolgokat kérdezni, hogy "A Babkába megyünk vacsorázni, múltkor is voltunk ott, emlékszel?". Nyilván nem emlékszik, ezzel mindketten tisztában vagyunk, mégis jó érzés ez a fajta összekacsintás, a múlt és jelen összekapcsolása, kis családunk elhelyezése a tér-idő kontinuumban.

Aztán ott volt a majd' kétévesem, aki mindenhol a maga kis világában él, mint egy igazi felfedező. Otthon két játszótér várja: az egyik az óvoda udvarán, a másik pedig egy szűk kis zugban, a tömbházak között. Itt akadtunk rá, miközben papira vártunk, aki bement egy boltba teát venni, és elég sokáig elidőzött. Leo azonnal birtokba akarta venni a játszóteret, és az egyik kislány biciklijét is megtetszett neki, amit nagyon kedvesen átengedtek nekünk. Ezután a két apróság a földbe rögzített trambulinon kezdett ugrálni, a kislány igazi nagyvárosi profiként mozogva, míg az én gyerkőcöm, aki még sosem próbált ilyesmit, esetlenebbül, de hatalmas lelkesedéssel szelte a levegőt – sok-sok eséssel kombinálva. Ahogy kezdett sötétedni és a hideg is egyre inkább éreztette hatását, úgy döntöttünk, jobb, ha benézünk, hogy mi újság papiékkal. A bolt tele volt gyönyörű, de rendkívül törékeny porcelánokkal, így igyekeztem Leot a lehető legjobban kordában tartani. Ő azonban egy váratlan húzással válaszolt: hasra feküdt és a csempe ízét kezdte felfedezni. Háromszor is felemeltem, és megtiltottam neki, de negyedjére már csak nevetve hagytam, hadd élvezze a saját kis kalandját.

Sőt. Itt mindannyian vakációs üzemmódban vagyunk kicsit. Előfordult, hogy mesét tettünk neki a telefonon, miközben a vendéglőben az ételt vártuk, amit otthon nagyon szigorúan kerülünk. Talán cukorból is kicsit több lecsúszik itt, és az alvásidőket is egy hajszállal lazábban kezeljük, mert sokszor mi is elveszítjük az időérzékünket; a tömeg, a zaj, a nyüzsgés teljesen másként szívja az energiánkat. Több könyvet kapott itt egy nap alatt, mint otthon egy fél év alatt, de éppen nagy Maszat-lázban ég, és hát, ez Maszat otthona, honnan vegyük, ha nem innen?

A férjemmel imádjuk Budapestet, de minden, amit szeretünk benne, az a bizonyos nagyvárosi életérzés, a lehetőségek végtelen skálája, a vagányabbnál vagányabb éttermek,

A nem épp csendes macskáinkhoz visszatérve, úgy tűnik, hogy lassan visszacsúszunk a megszokott rutinunkba, és újra élvezhetjük a házi koszt ízletes fogásait. Leo, aki korábban úgy tűnt, hogy jobban bírja a nyüzsgést, tíz nap elteltével is ugyanazzal a lelkesedéssel szállt fel a villamosra, mint amikor először tettük ezt. Azonban ezúttal többször is jelezte, hogy jó lenne hazamenni "egy kicsit", egy "utolsó" alkalommal.

Az otthon valódi lényege ott rejlik, ahol anya és apa együtt vannak, mondta a férjem, és bár nem biztos, hogy a kicsi teljesen megérti ezt a gondolatot, mélyen érzi a jelentését. Ugyanúgy itt is elkezd alkudozni a délutáni pihenésnél, hogy szeretne egy kis cicit (bár már hetek óta csak este kap), és ugyanazzal a beletörődéssel öleli meg a nyakamat, hogy így tudjon elaludni. Aztán itt is, mint mindig, nyitogatja az ajtót, amikor éppen a fürdőszobába igyekszem.

A húgom megkérdezte, hogy most már nekem is megvan-e az a különleges képesség, ami úgy tűnik, minden anyukára jellemző: a tehetség, hogy bármit megtalálok, amit a család többi tagja nem tud felkutatni. Valósággal mágikusnak tűnik, ahogy a gyerekem világra jövetele után ezzel a tudással is gazdagodunk. Mosolyogva válaszoltam, hogy bizonyos mértékig igen. De ahogy Leo megszületett, egy új gondolat is megfogalmazódott bennem: az otthonom most már ott van, ahol ő van.