Cillian Murphy a "Oppenheimer" után újra lenyűgöző teljesítményt nyújt, ezúttal pedig egy nehezen kezelhető fiatalokkal teli világba merül. A Netflixes "Steve" című film nemcsak felkavaró élményeket kínál, hanem mély érzelmeket is ébreszt, és arra ösztönö
Ha az agresszív és nagyszájú fiatalok az őrület határára sodornak, lehet, hogy váratlan fordulatokkal találkozol a film nézése során.
Cillian Murphy, az Oppenheimerért 2023-ban elnyert Oscar-díjával a háta mögött, úgy tűnik, más útvonalat választott, mint sok színésztársa. Ahelyett, hogy a nagy költségvetésű blockbusterek és népszerű franchise-ok főgonoszai között keresgélne, inkább a szerzői, független filmek és az érzelmekkel teli, mélyen emberi történetek irányába fordult. Az Oppenheimer óta most bemutatott második filmje, a még Magyarországon nem forgalmazott Small Things Like These, egy 1985-ben élő édesapa bonyolult világába kalauzol, aki felfedezi a helyi kolostor zavarba ejtő titkait, és sokkoló igazságokra bukkan. Murphy nem először dolgozik együtt a rendező Tim Mielants-zal, hiszen a Birmingham bandája című gengsztersorozat hat epizódjában már korábban is együttműködtek.
Nem érdemes aggódnia a tapasztalt filmrajongóknak a Netflix-logó láttán, hiszen a streamingóriás csupán forgalmazója a "Steve"-nek, amely valójában egy autentikus szerzői alkotás, igazi ír-brit dráma. A film mögött álló kreatív vízió teljesen egyedi és eredeti, így garantáltan különleges élményt nyújt a nézőknek.
Max Porter a saját, Shy című regényéből írta meg a forgatókönyvet, amely a kilencvenes években játszódik egy problémás fiatalok számára létrehozott bentlakásos iskolában, a Stanton Woodban. A cselekmény a címszereplő igazgató, Steve (Cillian Murphy) kaotikus 24 órájáról szól, aki nyilvánvalóan szereti az ottani srácokat, akiket a társadalom elutasított, kivetett magából. A Shy nevű fiú (Jay Lycurgo) különösen közel áll hozzá. Ő azonban ezen a napon több fronton is a mélypontra kerül. Először is telefonon beszél az anyjával, aki gyakorlatilag örökre kitagadja őt, már nem tud több esélyt adni neki. Amikor később kiderül, hogy a Stanton Woodot az alapítvány hat hónap múlva bezárja, már tudjuk, hogy Shy-nak nem lesz hova mennie. S bár a regény Shy nevét tette meg címnek, a belőle készült film már inkább Steve története, ezért is döntött Porter a címcsere mellett.
A film során, a mindössze 93 perces időtartam alatt, megismerjük a problémás diákokat és a tanárokat, akiknek életét átszövik a konfliktusok. Közben nézőként is elgondolkodunk a filmesek által többször felvetett kérdésen: vajon indokolt-e, hogy az adófizetők pénzéből vagy különféle adományokból fenntartsunk egy olyan intézményt, ahol erőszakos, bűnöző és a társadalom normáitól elrugaszkodott "romlott almákat" próbálnak rehabilitálni?
A Steve próbál hihetetlen empátiával közelíteni témájához és karaktereihez. Látjuk, hogy a fiúk milyenek: mocskos szájúak, verekedősek, nem bírnak nyugton megmaradni, állandóan froclizzák egymást, összekapnak valamin, látszólag semmit és senkit nem vesznek komolyan. A tanároktól, főként Steve-től és az igazgatóhelyettes Amandától (Tracey Ullman) mégis azt halljuk folyamatosan, hogy mennyire szeretik őket, és hogy érdemes küzdeni értük. Ez nézőként talán kevésbé jön át, a srácokat nem igazán ismerjük meg, a felületes bemutatásuk pedig nem igazán támasztja alá a tanárok velük kapcsolatos érzelmeit.
De oké, vegyük úgy, hogy most Steve van a középpontban, az iskola működése, a diákok sorsa és az elkerülhetetlen bezárás/megszűnés pedig mind erős hatással vannak rá. A saját démonaival kell megküzdenie azért, hogy továbbra is segíthessen ezeknek a fiataloknak.
Valóban, ők továbbra is emberek, akiken nyomot hagytak a múlt árnyai. Megélték a maguk fájdalmas élményeit, amelyek nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is megterhelték őket. A jövőjük, ami első ránézésre talán teljesen reménytelennek tűnik, tele van kérdésekkel és bizonytalansággal.
A film utolsó 20 percében Shy karaktere válik a cselekmény középpontjává, amikor egy súlyos döntést hoz, amely jelentős következményekkel jár a diáktársai és Steve életére. Bár nehéz lehet empátiát érezni az ilyen emberek iránt, Steve ügyesen átadja ezt az érzést a nézőknek, így az érzelmi azonosulás nem okoz majd nehézséget.
Tim Mielants rendezőként hozott egy-két nem feltétlenül e témába és zsánerbe való döntést is, például az extrém kameramozgásokat és zenehasználatot, ezek pedig első blikkre le is ugranak a filmről, s inkább csak szimpla szemcsemegének tűnnek, mégis kellőképp aláhúzzák Cillian Murphy figurájának gondolatait, félelmeit, tehetetlenségét vagy épp elhivatottságát, örömeit.
A Steve mindezek ellenére egy abszolút csöndes kis film (annak ellenére, hogy igen-igen sokat kiabálnak, ordítoznak benne), amely könnyen elsikkadhat a streamingrengetegben, pedig érdemes vetni rá egy gyors pislákoló pillantást, mert több, mint valószínű, hogy az később kiterjedtebb, szerteágazóbb gondolatok formájában kap lángra bennünk.
