Búcsú az egyházfőtől: Ferenc pápa eltávozása mélyen rávilágít elhagyatottságunkra.

Ferenc pápa 2020 szeptemberében közös imádságra gyűlt össze papokkal a Vatikán szívében – a pillanatot Filippo Monteforte rögzítette az AFP számára.

Ma a világban mély csend honol. Olyan csend, ami szinte tapintható, és a teljes elhagyatottság érzése lebeg a levegőben.

Egy ókori író tollából származik ez a gondolat, amely nagyszombat napját öleli fel. Az egyházi év e különleges időszaka olyan atmoszférát teremt, amelyben két hatalmas, feszültségekkel teli eseménysor feszül egymás mellett, és egyszer csak minden elcsendesedik. Jézus nyilvános tanításainak, szenvedésének és halálának drámai eseményei állnak az egyik oldalon, míg a másikon a feltámadás titokzatos és örömteli, mégis számos kérdést felvető történései húzódnak meg, amelyek szintén drámai súllyal bírnak. Talán nem is bántó, ha e komplex érzéseket idézem fel most, amikor búcsút veszünk a pápától.

Jorge Mario Bergoglio péteri szolgálata véget ért, és már közeledik az utód, akit még mindannyian csak találgatások között ismerhetünk. Ahogy Ferencet folyamatosan elemeztük és próbáltuk skatulyákba zárni, úgy bontakoztak ki előttünk saját belső egyházi ellentéteink, fájdalmaink és meg nem értett érzéseink. Az új, még névtelen és arctalan pápa is hasonló sorsra jut, hiszen ő is alávetettje lesz a hívő közösség folyamatos ítéletének. Most azonban csend honol. Mély csend. Valami elhagyatottság érzése járja át a levegőt, mert ilyenkor világossá válik: a pápaság nem csupán egy intézmény vagy külsődleges mérce a katolikusok számára, hanem érzelmi kötődést, otthont jelent, amely sok szempontból emberi, de mégis az Istenre vonatkoztatható biztonságot nyújt.

A beállt interregnum gyászidőszaka felerősíti bennünk az elárvultság érzését, és rávilágít a magányunkra is.

Vannak, akiknek a hiányzó elem az, aki megerősítette őket, aki lelkesítő szavaival és támogató gesztusaival látogatta meg őket, aki reményt hozott az életükbe. Másoknak viszont az a személy hiányzik, akivel állandó vitákba bonyolódhattak, akivel heves érvelések során mérhették össze az erejüket, mint ahogyan Jákob tette az Úr angyalával a Jabbok folyó gázlójánál (ld. Ter 32). Talán sokan vagyunk, akik úgy érezzük, hogy hol az egyik, hol a másik táborhoz tartozunk. Akiket hol fellelkesített egy új hír, hol pedig elbizonytalanított. Az viszont biztos, hogy a ferenci pápaság nem volt "langyos" (vö. Jel 3,16). Tele volt feszültséggel és szenvedéllyel, ízlett és csípett. Mindenki számára mást jelentett, de összességében mindannyiunkat arra ösztönzött, hogy elgondolkodjunk, állást foglaljunk, és válaszokat keressünk.

Amikor a mai csendes pillanatokban visszatekintem a 2013-as énemre, számos emlék és érzés tör fel bennem. A pápaválasztás és a péteri szolgálat kezdetének pillanatai elevenednek meg, tele szavakkal, melyek éppen úgy életre kelnek, mint a névválasztás körüli izgalom és a béke ígérete. Emlékszem a Szent József napi első szentmisére, ahol az oltalmazás és óvás üzenete mindenkihez eljutott – valóban mindenkire, minden emberre, minden élőlényre, sőt, az egész univerzumban. Az Evangelii gaudium kezdetű buzdítás különlegessége, amely egyszerre megrázó és felszabadító, mélyen megérintett, és új perspektívákat nyitott meg előttem.

Egyszerű szavakkal, közvetlenül és pátosz nélkül kezdtünk el beszélgetni olyan dolgokról, amiket korábban szinte tabu volt érinteni az egyházban. Olyan alapvető igazságok körül forgott a diskurzus, mint hogy az idő nem csupán a térhez kötődik, az egység legyőzi a konfliktusokat, a valóság fontosabb az eszméknél, és hogy az egész mindig több, mint a részek összege. Amikor Ferenc pápa idején plébános lettem, gyorsan rájöttem, hogy nagy utat kell bejárnom, hogy azokat az elveket, amiket elméletben már elfogadtam, a mindennapi életembe is be tudjam építeni. Az elmélet és a gyakorlat sokszor teljesen más, és ez a tapasztalat folyamatosan próbára tett.

Ezen a téren minden bizonnyal a szinodalitás szava, gondolatisága, hittani víziója vált idővel a legerőteljesebb és a leginkább kihívás elé állító bergogliói üzenetté. Látszólag egyszerű az alapképlet: tudatosítsuk magunkban, hogy az egyháznak nem valamiféle intézményi-működési mechanizmusa a püspökök pár évente megtartott tanácskozása, a szinódus. Hanem lényegi alkotóeleme, hitelesítő- és ismertetőjegye. Ha elkezdjük végiggondolni, mi minden következik ebből a kijelentésből, ráébredünk, mekkora formálódásra kaptunk meghívást. Hiszen nagy a távolság attól, hogy időközönként reprezentatív és formális keretben tanácskozunk, addig, hogy megtanulunk nap mint nap közösségként létezve reflektálni a valóságra. Ezzel pedig közösen beazonosítani az igazi kérdéseket, megtanulni, hogyan keressük együtt a választ.

Egyesek az egyház demokratizálásának kísérleteként utaltak a szinodalitás tematikájára, ám ez így, ebben a formában nem állja meg a helyét. A cél nem az, hogy ezerféle pártjaink, csoportjaink, irányzataink külön-külön megfogalmazzák a maguk véleményeit, majd valamiféle harcos eljárásrend nyomán diadalra jusson a sok közül az egyik. Aki aztán győzelme jogával élve rákényszerítheti hitfelfogását a többiekre. Itt a végső nagy látomás az egyház mint család képe. Aki valós szeretetközösségben él, az tudja nagyon jól: soha nem jó megoldás, hogyha az egyik, vagy akár a többség akaratát úgy kényszerítjük rá a másikra (vagy a kisebbségre), hogy ő közben rosszul érzi magát. Mert ezzel elveszíti az azonosulási képességét, kitaszítottnak vagy peremre szorítottnak, Ferenc pápa szavával leselejtezettnek, a szemetes kosárba dobottnak érzi magát.

A szinodalitás annak az álma és vágya, hogy képessé váljunk az Isten egyetlen házaként és népeként szembenézni a korral, amelyben élünk. Ez pedig azt is jelenti, hogy legyen bármennyire szép, okos, hithű és szent álláspontja külön-külön mindegyikünknek, végül mégiscsak úgy állunk egymás mellé, mint akik nem a kész válaszaikat akarják a másikra erőltetni. Hanem úgy, mint akik vállalkoznak az igazság közös felkutatására, a közös megtalálás után pedig el is kötelezik magukat az együttes cselekvésre. Valahogy így működik a látni-megkülönböztetni-cselekedni szinódusi hármasa.

A fentebb leírtak megmutatják a katolikus szó őseredeti jelentését (ami messze több, mint egy felekezeti önazonosság címkéje). Az egész, a teljes (holosz) szerint (kata) való létezés azt feltételezi, hogy megtanulunk bánni és élni a különbözőségeinkkel. Ahogy Jorge Mario Bergoglio már Buenos Aires-i érsekként is vallotta: az egység nem uniformizáltság, hanem a különbözőségek harmóniája - úgy, ahogyan azt pünkösd ünnepe tanítja nekünk. A Biblia leírása szerint ugyanis (ApCsel 2,1-12) egyfajta anti-Bábelre került sor Jeruzsálemben. Nem az apostolokat hallgató sokféle zarándoknak kellett megtanulnia egyetlen közös emberi nyelvet, hogy megértsék az Isten üzenetét, hanem épp fordítva történt: az apostolok ugyan egyetlen nyelvet beszéltek, azt azonban mégis mindenki a saját maga anyanyelvén volt képes megérteni. Ilyen az az egység, amelyet nem az ember, hanem az Isten hoz létre.

Ferenc pápa tanúságtételének egyik leglényegesebb aspektusa az a mély meggyőződés, hogy amikor teret adunk Istennek, a világ sokkal emberibbé válik. Ahogyan a II. Vatikáni Zsinat is hangsúlyozza, "aki Krisztust, a tökéletes embert követi, maga is emberibb lesz". Jorge Mario Bergoglio számára Isten gyöngédsége, irgalmassága, egyszerűsége, kicsinysége és alázata volt az a nyelv, amelyen beszélt. Ez a készség és áldottság szorosan összefonódott azzal a bonyolult élettörténettel, amely az olasz kivándorlók gyermeke, az argentin fiatal életében formálódott – tele fényekkel és árnyakkal, diktatúrával és nyomorral, belső küzdelmekkel és külső harcokkal.

Végtelenül megrendítő és szívet megérintő volt látni egy-egy spontán, tervezetlen élethelyzetet, amikor a pápa gyöngesége, összetörtsége ellenére egészen váratlan módon mutatta meg, milyen az, amikor az Isten észreveszi az embert: magához öleli és szeretetével felemeli őt. Elég, ha csak a budapesti látogatást idézzük fel. A Szent István bazilika előtt a kerekesszékes pápa megindul a tömeg felé, az emberek pedig a kordonokon átnyúlva föléje hajolnak, néha már nem is látszik az idős férfi, a testőrök arcán egészen furcsa, kétségbeesett vonások cikáznak át. Fogyatkozott a levegő, a csípő nem tartott, a láb már nem járt, de a korunknak ajándékozott Péter még egyszer belevetette magát mindannyiunk életének Genezáreti tavába, a hullámok pedig körülölelték és magukkal ragadták őt.

Ezen a csendes napon távolról elérnek hozzám Babits Mihály Balázsolás című versének néhány sora. Ahogy újra és újra átfutom ezeket a szavakat, felidézve az utóbbi évek televíziós közvetítéseit, a ziháló, minden egyes szaváért küzdő pápát, valamint a Gemelli-klinikáról érkező felvételeket, egyre inkább úgy érzem, hogy mélyebb üzeneteket hordoznak, mint amit első pillantásra felfedezhetünk. A babitsi sorok alaposan átgondolva felfedik azokat a mélységeket, ahol Jorge Mario Bergoglio mosolygós arca tűnik fel, bátorítóan felfelé mutató hüvelykujja, és lélekben, szívben hordozott öröksége is megjelenik.

Kifulladva, úgy élem mindennapjaimat, mint aki örökös lihegésben leledzik...

...Segíts, Balázs!...

Kérlek, nyújts nekem segítséget! Te már átélted mindezt, és mindenre tudod a választ.