Borbély Alexandra és Nagy Ervin különleges kapcsolatuk legfontosabb pillanatairól osztották meg gondolataikat.

Borbély Alexandra és Nagy Ervin kifejtették, hogy régebben gyakori vendég volt náluk az otthoni hurrikán, míg manapság csupán kisebb szélviharokkal találkoznak.

2023 őszén indult útjára az „Egy életem” című színházi sorozat, amelynek keretében neves művészek lépnek színpadra, hogy stand-up estjeik során megosszanak velünk életük izgalmas, meghatározó pillanatait. A sorozat eddig országszerte több mint 50 ezer nézőt vonzott, és a repertoárja most újabb különlegességgel bővül: Magyarország egyik legismertebb művészpárja, Borbély Alexandra és Nagy Ervin közös produkciója. A premierre május 23-án, 19 órától kerül sor a MOM Kulturális Központban, ahol garantáltan felejthetetlen élmény várja a közönséget.

Hogyan és miért született meg ez a közös produkció?

Borbély Alexandra: Lévai Balázs "Egy életem" című sorozata kapcsán egyszer csak felmerült a gondolat, hogy mi, Ervin és én, miért ne lehetnénk részei ennek a produkciónak. Azonnal igent mondtunk a felkérésre, hiszen a stand-up műfaja mindig is vonzott minket, és a gondolat, hogy kipróbáljuk magunkat ebben a formában, izgalmas kihívás volt. Szívesen mesélünk történeteket a baráti társaságunkban, és nem is mondanám, hogy zárkózott természetűek lennénk.

Most, hogy a gyerekeink is velünk vannak, és családként élünk, az életünk és a mindennapjaink olyanok, hogy szinte minden héten elgondolkodunk a különváláson. Mégis, valami rejtélyes oknál fogva a kapcsolatunk működik, és lehet, hogy mások is hasonló helyzetben vannak, akiknek jólesne látni egy ilyen dinamikát. Eszembe jutott, mennyire élveztem mindig az AlkalMáté Trupp előadásait, ahol egykori osztálytársaim a saját életük történeteit vitték színpadra.

Nagy Ervin: Igen, valóban így történt, a felkérést azonnal elfogadtuk. Közöttünk teljes volt az egyetértés.

Hol húztátok meg a határt, mennyire láthatnak bele a nézők az életetekbe?

Alexandra: Balázs ránk bízta ezt a feladatot, és már az elején hangsúlyozta, hogy csak annyit osszunk meg, amennyire mi magunk is vágyunk. Nem éreztünk semmiféle nyomást, de úgy éreztük, hogy érdemes egy kicsit személyesebbé tenni a dolgot, hogy adhassunk valamit a közönségnek.

Otthon próbáltátok, vagy kellett a szakmai közeg?

Alexandra: Elengedhetetlen volt, hogy kicsit elszakadjunk a megszokott környezetünktől, és szükségét éreztük, hogy mindehhez egy szakmai közeg is társuljon.

Hogyan alakult az előadás? Biztosítottatok számára irányelveket?

Ervin: Nagyinterjú formájában indult az egész, olyan, mintha egyszerre adnánk életműinterjút megismerkedésünk pillanatától. Ezeket a szövegeket Fehér Boldizsár egy forgatókönyv formájában feldolgozta és dialogizálta, ez lett az alap, amihez utána még hozzátettünk, vagy kiegészítettük, ha úgy éreztük, hogy nagyon papírízű, vagy ha még eszünkbe jutott csomó más dolog.

Lévai Balázsnak az volt a célja, hogy kilépjen a stand-upból, amikor önmagával dialogizál az ember, és legyen az egésznek egy páros dinamikája. Szerintem ez nagyon fontos, mint egy jó bohócpárosnál. Én egyébként sokszor így is gondolok magunkra. Mindig megvan az állandó latinos ellenkezésünk egymással szemben, tényleg egy igazi mediterrán pár vagyunk. Így ez elég jó alapanyag drámai, de egyben humoros konfliktusokra, inkább egy kétszemélyes drámára emlékeztet, mint kétszemélyes stand-upra.

Mennyire befolyásolja a helyzetet, hogy itt és most nem egy előre megírt szöveggel dolgoztok? Nehezíti vagy inkább megkönnyíti a dolgot számotokra?

Alexandra: Az a kihívás, hogy az ember természeténél fogva hajlamos új szavakat és kifejezéseket keresni, hogy elkerülje a repetitív beszédet, ami miatt kicsit más megközelítést választana. Amikor a testbeszédem kiemelkedő szerepet játszik, és közben a saját mondandómat is előadom, Balázs figyelmeztetett, hogy ne térjek el az eredeti szövegtől, mert az elkalauzolhat más irányba. Ha ez megtörténik, nagyon nehéz, vagy talán soha nem tudom visszanyerni azt a struktúrát, amely eddig jól működött.

Ervin: Fontos volt, hogy a szövegnek legyen egyfajta dinamizmusa, és idővel a felesleges részeket el kell távolítani. Arra törekszünk, hogy a két karaktert úgy formáljuk meg, mintha mi magunk is azok lennénk, nem pedig úgy, hogy egyszerűen csak leülünk beszélgetni, miközben időnként a közönséget is bevonjuk a diskurzusba.

Komolyan veszitek ezt a produkciót, vagy kicsit kikapcsolódás inkább?

Alexandra: Fontos, hogy komolyan vegyük ezt a témát, hiszen nem egyszerű dolog megnyílni és beszélni a saját érzéseinkről és tapasztalatainkról.

Ervin: Valójában úgy érzem, most a legfontosabb pillanatban vagyunk, mert senki sem szeretné tönkretenni a saját élettörténetét.

Előfordult már, hogy a próbák során egy-egy szövegrészletnél úgy éreztétek, mintha egy tükörbe néznétek, és azt mondanátok: "Jé, tényleg így reagálok?" Az ilyen pillanatok néha meglepően őszinte betekintést nyújtanak a saját érzéseinkbe és reakcióinkba.

Alexandra: Még nem, szerintem majd a közönség reakcióiból jön majd a flash, hogy "Jé, ez tényleg én vagyok?" Biztos, hogy lesz ilyen, de ezeket be kell vállalni, nem lehet az ember mindig, mindenáron szimpatikus.

Ki az, aki otthon a döntéseket hozza?

Alexandra: Mindketten pontosan ezért van állandóan a sok konfliktus közöttünk – senki sem hajlandó engedni a saját álláspontjából. Amikor azonban gyerek érkezik a családba, akkor "kénytelenek" leszünk egy teljesen újfajta családi dinamikában működni. Innentől kezdve elengedhetetlenek a kompromisszumok; néha meg kell tanulnom, hogy átadjam a gyeplőt a másiknak. Néha csak annyira van szükség, hogy kimenjek egy rövid sétára, és amikor visszatérek, már egészen másképp látom a dolgokat.

Ervin: Most már csak szélvihar van, esetleg néha jön egy tornádó.

Tíz év közös történetetek mögött áll. Ennyi idő után talán eljött az ideje, hogy bátran belevágjatok ebbe az új kalandba, igaz?

Alexandra: Talán most értünk meg arra, hogy tudjunk nevetni magunkon, a párkapcsolatunkon, vagy a közös működésünkön. Semmiképpen nem úgy kell elképzelni, hogy szobrot emelnénk magunknak, vagy nagyon komolyan vennénk magunkat.

Ervin: Igen, szükség volt erre, mert most jött el az idő, hogy összegyűjjön mindaz, ami az életünkből eddig felhalmozódott. Fontos, hogy már képesek vagyunk visszatekinteni bizonyos időszakokra, amelyek végre leülepedtek bennünk. Ez mindenre igaz: amikor valaki benne van egy helyzetben, nehezen tud róla objektíven nyilatkozni. A tíz évnyi távolság és az idő is segített, hogy más szemszögből lássuk az eseményeket. Nem pszichodrámának szántuk ezt az egészet, hanem arra törekedtünk, hogy kiemeljük azokat a történeteket, amelyekben humor és önirónia is megjelenik.

Alexandra: Talán éppen az a legjellemzőbb a mi történeteinkre, hogy bár próbálunk mindent alaposan megtervezni, a valóság mindig más irányt vesz. A körülmények sosem tökéletesek, vagy épp mi magunk alakítjuk a dolgokat, de az biztos, hogy eddig még soha nem valósult meg semmi úgy, ahogy azt elképzeltük.

Ervin: Természetesen a magyar családok többsége így éli mindennapjait, de mi képesek vagyunk ezt még inkább felnagyítani, így a drámai pillanatok is szórakoztatóvá alakulhatnak.

Alexandra: Ráadásul a humor egy csodálatos eszköz, amivel szinte bármit könnyebbé tehetünk. Mert ha van nevetés, akkor a nehézségek is sokkal elviselhetőbbé válnak.

A MOM Kulturális Központ ad otthont a bemutatónak. Hol találkozhatunk majd az előadással?

Alexandra: Különleges utazások várnak rám, hiszen havonta egy-két előadás szerepel a naptáramban. Nyáron a Városmajorban és Győrben fogunk találkozni, egyelőre ennyi a terv, de izgalommal várom, hogy a közönség mennyire szívja magába a meséinket.