A "leghosszabb éjszaka" előzetese egy izgalmas utazásra invitál, amelyben a feszültség és a rejtélyek egy felejthetetlen éjszakát formálnak. A sötétség leple alatt titkok és váratlan fordulatok bontakoznak ki, miközben a karakterek a legnagyobb félelmeikk

A "leghosszabb éjszaka" előzetese Vasárnap éjjel kerül sor a 97. Oscar-gálára

Az Oscar-díj előtt számos jelentős nemzetközi művészeti és filmes esemény, mint például a BAFTA, a Golden Globe, a Velencei Filmfesztivál vagy a Cannes-i Fesztivál, számos izgalmas következtetésre adhat lehetőséget a díjak elosztása révén. Ugyanakkor nem ritkák a váratlan fordulatok sem, amelyek meglephetik a közönséget. Ez részben annak köszönhető, hogy az európai nézők és értelmezők szempontjai gyakran eltérnek a tengerentúli közönségétől, hiszen a filmes befogadás és értékelés módja sok szempontból eltérő kultúrákból fakad.

A testhorror, a transzneműség, a kartellfőnök és az oligarcha – ezek a fogalmak egy különös, sötét univerzumba vezetnek minket, ahol a hatalom és a személyes identitás határvonalai elmosódnak. Képzelj el egy világot, ahol a test nem csupán a fizikai létezés színtere, hanem egy küzdelem tere is, ahol a transzneműség nem csupán identitás, hanem a hatalomért folytatott harc egyik formája. Itt a kartellfőnök nem csupán bűnözői hierarchiákban mozog, hanem a testek irányítása és manipulálása révén próbálja meg elérni céljait. Az oligarcha, aki a gazdasági hatalom csúcsán áll, a testhorror eszközeivel formálja a társadalmat, elmosva azokat a határokat, amelyek az emberi méltóságot védik. Ebben a disztópiában a testek eltérő formái és identitásai folyamatosan változnak, a fizikai valóság és a társadalmi elvárások összefonódnak. A személyes szabadság és a hatalom harca nem csupán a gazdasági szférában zajlik, hanem a testek és identitások szintjén is. Mindez egy olyan szürreális élményt teremt, ahol a testhorror nem csupán a rémület forrása, hanem a transzneműség elfogadásának és a sokféleség ünneplésének új dimenzióját is megnyitja. Ez a világ tele van feszültségekkel, kérdésekkel és lehetőségekkel, ahol a hatalom nem csupán a pénz és a befolyás, hanem a testek és identitások formálásának képessége is. Az élet és a halál határvonalai elmosódnak, és a kérdés csak annyi: kié a test, és ki alakítja a jövőt?

A tavalyi év négy Oscar-díjjal kitüntetett, testhorror elemekkel átszőtt Szegény párák című filmje, Jórgosz Lánthimosz rendezésében, idén új párhuzamot vonhatunk Coralie Fargeat A szer című horrorfilmje révén, amely öt díjra, köztük a legjobb film kategóriájában is jelölést kapott. Igazán meglepő lenne, ha ez a végletekig fokozott, sőt, olykor diszfunkcionális tartalmakkal operáló alkotás elnyerné a legjobb filmnek járó elismerést. Ugyanakkor Demi Moore, aki Elisabeth szerepében a női öregedés közösségi szempontból traumatikus problémáira keres megoldásokat, noha csak torz válaszokat talál, esélyes lehet a díjra. Emellett az orosz bevándorlók és oligarchák amerikai álmát leleplező Anora című film fiatal tehetsége, Mikey Madison, szintén méltó lehet a figyelemre.

A film egy, a saját életénél jobbra vágyó, s a lehetőséget egy infantilis, de dúsgazdag orosz oligarchacsemete oldalán megtalálni látszó manhattani szexmunkás kicsit vicces, habókos, de alapvetően keserű történetéről szól. Garry Marshall világhírű filmje, a Micsoda nő! remake-jeként is értelmezhető, bár Baker azt állítja, erre egyáltalán nem gondolt. Van a filmnek egy másik remek alakítása is, ami Jurij Boriszov személyéhez köthető; a legjobb férfi mellékszereplők kategóriájában jelöltek is a díjra. Az oligarcha család hallgatag, szinte fogyatékosnak tűnő verőlegényének szerepében láthatjuk, akiről végül kiderül, hogy más (sokkal értékesebb) ember azoknál, akiknek a közösségébe a származása révén tartozhat.

Az Anora a Konklávé és A brutalista mellett "futott jól" a BAFTA díjosztó gáláján, míg 2024-ben, Cannes-ban az Arany Pálmát is elnyerte. Igaz, hogy ott az előbbi kettővel nem, csak a jelen pillanatban 13 díjra jelölt Emilia Pérezzel volt versenyben. Az Emilia Pérez az idei Oscar-gála legvitatottabb filmje. Maga a vita alapja is eléggé problematikus.

A spanyol nyelvű (egyébként mexikói-francia-belga koprodukcióban készült) bűnügyi témájú musical egy mexikói drogkartell fejének meneküléséről, nemi átalakulásáról és haláláról szól. Akik azonnal ájulási vagy dührohamot kapnak, ha csak a transzneműség vagy a nem-átalakítás témája szóba kerül, e film kapcsán kiélhetik gyűlölködő/köpködő hajlamaikat, bár a film kicsit relativizálja is a nemátalakítás okait. A kartellek közötti harcok miatt nemcsak magát, hanem a családját is állandó életveszélybe taszító főnök (Karla Sofia Gascón) elmondja, hogy milyen börtönt jelent számára a férfitestbe zártság, de ugyanilyen fontos hajtóerőt jelent számára az is, hogy csak így tud elrejtőzni véglegesen a világban, miközben a gyermekeit és (maga módján) a feleségét (Selena Gomez) is tovább szereti. Végzete is épp ez, a nők és a család iránti vonzalma lesz. Mások viszont a - valóságban is transznemű - főszereplő, Gascón ostoba, rasszista kijelentései miatt zárják ki a filmet az esélyesek köréből.

Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy egy színész botrányos viselkedése befolyással lehet-e annak a filmnek a művészi értékére, amelyben szerepel. Nehéz, és kétélű dolog. Ha irodalmi alkotásról lenne szó, egyértelműen igennel válaszolhatnánk, hiszen majdnem elképzelhetetlen, hogy egy velejéig rossz ember képes legyen egyetemes emberi értékeket tiszta és önzetlen formában megjeleníteni. A film azonban kollektív művészet, ráadásul Gascónnak itt egy nem egészen makulátlan jellemű embert kell alakítania. Hogy saját jellemhibái, vagy színészi erejének hiányosságai okozzák-e, de kétségtelen, hogy a címadó szerepének megformálása messzemenően halványabbra sikerült a kelleténél, és biztos, hogy a botrányok nélkül sem vehetné fel a versenyt Demi Moore vagy Mikey Madison alakításával. Nincs azonban azoknak sem igazuk, akik ugatva, obligát hangon, de egyetlen nyomós érv nélkül ócsárolják a filmet, szüntelenül azt ismételgetve, hogy: "Az Emilia Pérez egy nagyon rossz film!" Valójában azért ellenszenvesebb a véleményük még a homofóbok, LMBTQ- és gendertagatók reakcióinál is, mert (ezt jelzi az érvhiány) náluk nem a jelenség ideológiai alapú elutasításáról van szó, tehát nem meggyőződésről, hanem inkább gátlásosságról, félszegségről, vagy a megbélyegzéstől való (rejtett) félelemről. MI lesz, ha ők, hetero férfiként e film mellett teszik le a voksukat? Az Emilia Pérez nem hibátlan film, de melyik versenyben levőről mondható el, hogy az?

Papok és építészek (botrányok és szerelmek, férfiak, nők, férfinők)

Úgy tűnik, hogy az idei jelölések között a két legnagyobb esélyes A brutalista (Brady Corbet rendezésében) és a Konklávé. Az utóbbi Edward Berger új alkotása, aki a 2023-as év legjobb nemzetközi filmjének járó díjat is megnyerte a Nyugaton a helyzet változatlan című filmjével, és most ismét megmutatja tehetségét. A Konklávé egy magával ragadó thriller, amely mesterien mutatja be a vallásosság és a pápaság intézményének árnyoldalait, és garantáltan végig leköti a néző figyelmét.

A film lenyűgöző vizuális világot teremt, hatalmas képekkel és aprólékos részletekben gazdag bevágásokkal, amelyek nemcsak a nézőt vonják be, hanem a filmszakma szempontjából is kiemelkedő élményt nyújtanak. A cselekmény három fő vonulatot ölel fel: bűnügyet, emberi drámát és komédiát, mindezek mellett merészen érinti a katolikus egyházat foglalkoztató kényes etikai kérdéseket, például, hogyan viszonyul a vallás a hermafroditizmushoz. De vajon melyik a súlyosabb dilemmája az egyháznak: a kétneműség, vagy a rasszizmus, a korrupció és a kettős erkölcs mocsara? Ralph Fiennes, aki a pápaválasztó bíboros szerepét játssza, az Oscar legjobb férfi főszereplője címért folytatott verseny egyik legfőbb esélyese, mellette pedig Adrian Brody, aki a magyar származású zsidó építészt alakítja, szintén komoly kihívást jelent. Érdekes, hogy Bergert a legjobb rendezői díjra nem jelölték, miközben filmes szempontból a Konklávé tökéletesen megkomponált, míg művészi hatásában talán A brutalista viszi a prímet.

Tóth László, az építész, egy izgalmas fiktív figura, akinek karakterét és történetét a 20. század kiemelkedő építészeinek és formatervezőinek sorsa inspirálta. Ezek az alkotók, akik a Bauhaus iskoláiban tanultak, sokszor a modernizmus élvonalában tevékenykedtek, elsősorban Amerikában és Nyugaton, ám hazájuk retrográd ideológiái miatt, valamint zsidó származásuk miatt, sokszor elutasították őket. A brutalista stílusban alkotó Tóth László élete és munkássága nem csupán a külső társadalmi nyomásról szól, hanem a belső küzdelmeiről is, amelyeket Brody, a történet bonyolultabb karaktere, hitelesen tükröz. Brody feladata, hogy bemutassa Tóth lélekharcát, ahol a külső világ elvárásai és a belső démonok összecsapása folytatódik. A történetben a brutalizmus nemcsak a stílust, hanem a karakterek érzelmi mélységét is kifejezi. Tóth László felesége, akit Felicity Jones formál meg, nemcsak nyomorék, hanem elképesztően erős jellemű nő is, akinek művészi megjelenítése a legfinomabb eszközökkel történik. Felicity Jones alakítása joggal pályázhat a legjobb női mellékszerep díjára. A történetben szintén kiemelkedő szerepet kap Emilia Pérez ügyvédnője, akit Zoë Saldaña nagyszerűen játszik el. Saldaña karaktere erős ellenfele lehet Jones alakításának, hiszen a két nő küzdelme nem csupán a színpadon, hanem a nézők szívében is maradandó nyomot hagyhat.

A cyberpunk és fantasy világok találkozása egy igazán lenyűgöző látványt teremt, ahol a neonfények és a misztikus elemek egyesülnek. Képzeld el, amint egy sötét, esőáztatta város utcáin sétálsz, ahol a felhőkarcolók között holografikus hirdetések vibrálnak, és a levegőben szintetikus zene szól. A háttérben, a fémes zajok mellett, hallatszik a távoli varázslat morajlása, ami egy másik dimenziót sejtet. A város közepén álló elhagyatott templom romjai között titkos, mágikus lények bújnak meg, akik a technológia és a mágia határvonalán egyensúlyoznak. Az épületek falain futurisztikus graffiti mesél a múlt hőseiről, akik valaha a technológiai elnyomás ellen küzdöttek. Az utca végén egy piros neonfényű bárok hirdetése vonzza a tekintetet, ahol cybernetikus kalózok és varázslók gyűlnek össze, hogy megosszanak titkokat és zenét. A zenei hatás organikusan ötvözi a hagyományos hangszereket a digitális ritmusokkal, így egy olyan dallam születik, amely magával ragadja a hallgatót, és elrepíti őt egy másik világba. Az elektronikus basszusok és a vonósok harmonikus keveréke felpezsdíti az érzékeket, miközben a háttérben a város zaja és a természet hangjai keverednek. Az élmény egyfajta hipnotikus utazásra invitál, ahol a valóság és a fantázia határai elmosódnak, és mindenki megtalálhatja a saját helyét ebben a káprázatos, de veszélyes világban.

Sokak véleménye szerint a mexikói film, bár a legjobb filmért vagy a legjobb rendezésért járó Oscar-díjat valószínűleg nem fogja megkapni, mégis esélyt jelenthet a legjobb nemzetközi film kategóriában. Azonban sokan inkább a legjobb animációs film díját is érdemesnek tartják a lett Áradásra. Gints Zilbalodis alkotása valóban egyedi és lenyűgöző fantasy, amely új utakat nyit a műfajban. Emellett nem szabad figyelmen kívül hagyni Denis Villeneuve Dűnéjének második részét sem, amely a legjobb vizuális effektek és látványtervezés kategóriákban hasonlóan erős esélyekkel bír, ahogyan azt 2022-ben is láthattuk.

Az idei filmterméseknek és jelöléseknek is megvan a maga Barbie-ja, azaz a sok jelölést magáénak mondható, "cuki" zenés mesefilm. Ez az Óz, nagy varázsló című Frank Baum-mesén alapuló Wicked. Ha a művészi-szakmai szempontok dominálnak a döntéseknél, és nem a kereskedelmi érdekek, akkor az egyik legjobb betétdal díját biztos megkapja. De csak azt.

Hosszú éjszaka elé nézünk, tele lehetőségekkel. Bármi megtörténhet: a kritikai és szakmai vélemények dominálhatnak, de ugyanúgy előtérbe kerülhetnek a felületes szempontok is. Mindkettőre már volt példa a múltban. Igazi meglepetés akkor érhet minket, ha a csendesen háttérbe szorult, alig említett filmek – mint például a "Sehol se otthon", "Rokonszenvedés" vagy a "Nickel Boys" – tűnnek fel a legjobb helyezések között, és esetleg ők lesznek a váratlan befutók.