"A gyerekkor, amelyet elragadtak tőlünk, soha nem hozható vissza; de van remény a parentifikáció fogságából való szabadulásra."

Először 1973-ban Böszörményi-Nagy Iván és Geraldine M. Spark családterapeuták írtak arról, hogy bizonyos családokban a gyermekektől elvárják, hogy szülői szerepet töltsenek be. A könyvedben úgy fogalmazol, hogy ez a folyamat "kis felnőtté" teszi őket. Hogyan kapcsolódik magához és a világhoz egy parentifikált gyermek?

A családi dinamikák gyakran olyan bonyolult helyzeteket szülnek, amelyekbe a gyermek akaratlanul is belemerül, gyakran olyan súlyos felelősségeket vállalva, amelyek túl nehezek számára. A szülők viselkedése jelentős hatással van rá, és egy jó példa erre az éjszakai bepisilés jelensége. Ilyenkor a szülők hajlamosak azonnal orvoshoz fordulni, holott a valódi probléma sokszor a közöttük lévő kapcsolatban rejlik. A gyermek ily módon egyfajta tünetként próbálja kifejezni érzéseit, mintha azt sugallná, hogy a család egyensúlya megbomlott, és hogy a szülőknek újra össze kellene találkozniuk, hogy helyreállítsák a harmóniát.

A parentifikált gyermekek olyan érzelmi és fizikai terhekkel találkoznak, amelyek messze meghaladják az életkoruknak megfelelő szintet. Gyakran már fiatalon eldől a sorsuk, amikor a kicsik nem tudnak igazán szimbiózisba lépni az édesanyjukkal, éppen abban a pillanatban, amikor a legnagyobb szükségük lenne a stabil és elválaszthatatlan kötelékre. Mivel ez a mély kapcsolat nem alakul ki, a gyermek elkezd olyan módon viselkedni, hogy felhívja magára a figyelmet. Ekkor a saját igényei helyett az anyja szükségletei kerülnek a középpontba, így a kisgyermek felnőttként is hajlamos lehet mások elvárásait a sajátja elé helyezni.

A tudatalatti impulzusai révén a viselkedését olyan irányba tereli, hogy az anyja elégedett legyen, hiszen csak egy kiegyensúlyozott anya képes valódi biztonságot biztosítani.

Előfordul, hogy az anya szavai és tettei így nyilvánulnak meg: "Menj el apádért a kocsmába, és hozd haza!" Számos hasonló történetet hallottam már, és van egy ismerősöm, aki három-négy éves korában rendszeresen az apjáért ment a kocsmába. Amikor télen az apa nem volt otthon, a kisgyermek szorongva forgolódott az ágyában, mert attól félt, hogy megcsúszik a hóban, és ott fagy meg a hidegben.

Ebből a gyerek azt a következtetést vonhatja le, hogy az ő feladata a feladatok elvégzése és a szülők elvárásainak teljesítése.

Az történik ilyenkor, hogy a gyerek a gondolkodása fejlődése során azt tanulja meg, hogy a fókusz mindig kívül van: az adott feladaton, a szülő állapotán. Nem tudnak magukhoz kapcsolódni, a saját szükségleteikre figyelni, ezért nem az önreflexió, hanem a külső fókusz fejlődik. Az, hogy hogyan kell a másik embert leképezni, azonosulni vele, és ez válik belső élménnyé. A gyermek úgy éli át a dolgokat, mintha pontosan ugyanazt akarná, mint az a személy, akit leképez. Nem kapja meg a szülőtől azt az üzenetet, azt a jogosultságot, hogy fontosak a gyermeki szükségletei, hogy joga van kifejezni a saját igényeit.

Több alkalommal említetted, hogy a parentifikált személyeknél gyakran jelentkeznek bizonyos betegségek, például pajzsmirigy-alulműködés vagy Hashimoto-betegség. Az idegrendszerben is kimutathatók ezek a változások?

Nem vagyok neuropszichológus, ezért ebben a témában nem tudok szakértőként nyilatkozni, viszont Dr. Máté Gábor részéről sokszor elhangzik, hogy a trauma sejtszinten tárolódik.

A parentifikált gyermekek gyakran tapasztalnak szorongást, mivel belsőleg érzékelik, hogy a rájuk rótt felelősség messze meghaladja a korukból és képességeikből adódó elvárásokat.

Mindezek ellenére az emberek mindent megtesznek annak érdekében, hogy megoldást találjanak a felmerülő problémákra. Olyan környezetben, ahol a biztonság teljesen hiányzik, kialakul egy olyan viselkedési minta, amely szerint a biztonságot a feladatok tökéletes végrehajtásával próbálják elérni. Ez a folyamatos szorongás már gyermekkorban mély nyomot hagy rájuk, és sejtszinten beépül a tudatukba. Ennek a kényszeres törekvésnek hosszú távú következményei lehetnek, mint például autoimmun betegségek, köztük a pajzsmirigydiszfunkciók megjelenése.

Hogyan hatnak a parentifikáció okozta személyiségbeli változások a párválasztásra, a párkapcsolatra?

Két különböző narratíva bontakozik ki előttem. Az egyik azt hirdeti: "Minél előbb vágyom egy olyan családra, amilyen sosem volt nekem." A másik pedig azt mondja: "Nem akarok gyereket, hiszen már kettővel rendelkezem: a szüleimmel." A párkapcsolatok tekintetében kétféle dinamikát figyelhetünk meg. Az egyik típusban két parentifikált személy találkozik, és kialakul egy úgynevezett "projektkapcsolat". Ez a kapcsolat abból áll, hogy közösen különböző tevékenységeket folytatnak, folyamatosan mozgásban vannak, és racionális célokat követnek, ami gyakran eltakarja az érzelmi kötődést. Általában akkor keresnek fel engem, amikor már érzik, hogy az érzelmi szálak elhúzódnak egymástól. Ennek a problémának a gyökere abban rejlik, hogy gyerekkorukban azt tanulták meg: a feladatok mindig az első helyen állnak. Számukra a biztonság fogalma azt jelenti, hogy minden a helyén van. Csak akkor érzik jogosultnak magukat arra, hogy saját szükségleteikkel foglalkozzanak, ha már minden egyéb feladatot teljesítettek.

A másik párkapcsolattípus az, amikor a parentifikált egy olyan társat választ, akit folyamatosan segíteni és irányítani kell. Ez a helyzet kezdetben rendkívül kényelmes számára, hiszen gyermekként is hasonló dinamikák mentén alakultak a családi kapcsolatok. Ennek eredményeként könnyedén felismeri és vonzza azokat a partnereket, akikben ezt a működést megtalálja.

A kapcsolatában is szívesen vállalja a plusz feladatokat, és kezdetben ez egyáltalán nem tűnik számára megterhelőnek. Ám egy idő után hirtelen elfárad, mint amikor egy benzintank mutatója hirtelen a kritikus szint alá csúszik.

Ilyenkor keres meg engem, mély kimerültségre panaszkodva. Kiderül, hogy a parentifikált egyén nem tudott határokat felállítani, és magára vállalta azokat a terheket is, amelyek valójában nem az ő feladatai, hiszen ezt a jól ismert mintázatot gyermekkorából hozta magával. Az ilyen ember hajlamos arra, hogy megoldja mások problémáit, még azokat is, amelyek nem az ő felelősségi körébe tartoznak, akárcsak korábban az édesanyja gondjait, vagy az eredeti családi konfliktusokat. Ezzel párhuzamosan egy erős kapcsolatfüggőség és fokozott kontrolligény is jelen van nála.

Mit keres a világban egy parentifikált?

A rendet. A nyugvópontot, mert abból neki kevés jut. A világ nem úgy működik, mint a parentifikált, mert a parentifikált bizonyos értelemben deviáns.

A deviancia fogalma sokszínű és összetett. Alapvetően olyan viselkedéseket, gondolatokat vagy szokásokat jelöl, amelyek eltérnek a társadalom által elfogadott normáktól. A deviáns viselkedés sokféle formát ölthet, a kisebb eltérésektől kezdve egészen a súlyosan elítélt cselekedetekig. Fontos, hogy a devianciát mindig a társadalmi kontextusban értelmezzük, hiszen ami egy kultúrában normális, az egy másikban már deviáns lehet. Az ilyen jelenségek vizsgálata segíthet megérteni a társadalmi struktúrákat, értékeket és a normák változását az idő múlásával. Tehát a deviancia nem csupán negatív jelenség, hanem egy lehetőség a társadalmi fejlődésre és a normák újragondolására is.

Ezt a koncepciót a Gauss-görbével szoktam illusztrálni, amely a haranggörbe formájában jelenik meg, ahol a sokaság az átlag körül csoportosul. Az átlag ebben az esetben az intelligencia, az emberi elvárások, a teljesítmény és a teherbírás középpontját jelenti. A görbe közepén elhelyezkedő értékek tekinthetők normának, míg az ettől pozitív vagy negatív irányba való eltérések deviáns jelenségnek számítanak. Fontos hangsúlyozni, hogy a deviancia nem feltétlenül negatív jelentésű. Ide tartozik mindenki, aki különleges megközelítést igényel az életben, például zseniális elméjűek, kivételes képességekkel rendelkező sportolók vagy művészek. Ezen a spektrumon helyezkednek el a parentifikáltak is, hiszen ők is sajátos módon működnek, eltérve a megszokott normáktól.

A maximalisták számára a lehetetlenség csupán egy illúzió: elszántságukkal és kitartásukkal bármilyen akadályt legyőznek. Csak a tökéletes megoldások elégítik ki az igényeiket, így rendkívül magas mércével és szigorú önkritikával értékelik saját teljesítményüket, valamint a körülöttük lévő világot. Az ő szemükben a kiválóság nem csupán egy cél, hanem életforma.

Ezért gyakran tapasztalnak csalódást.

A parentifikált személyek állandóan pörögnek, mindig akarnak valamit. Nem lehet rávenni őket arra, hogy egyszerűen csak leüljenek, és elengedjék magukat. Mindig újabb és újabb feladatok jönnek: céget vezetnek, új projektekbe kezdenek. A rend, amit keresnek, számukra a feladatok teljesítésével jön létre. De ez csak átmeneti. Alig érnek a végére valaminek, máris új kihívást keresnek, hogy bizonyítsák maguknak: még erre is képes vagyok. Ritka az olyan parentifikált, aki január 2-án nem dolgozik.

Fontos-e a parentifikációt nemek szerint differenciálni? Ha igen, milyen jellemvonások vagy tulajdonságok különböztethetők meg a férfiak és nők között?

A férfiaknál gyakran megfigyelhető, hogy - főleg, ha gyermekeik vannak - nagyon nehezen döntenek a válás mellett. Sokszor nem is a társ elengedése, hanem inkább a családi idill képének elvesztése a nehéz nekik. Érdekes módon sokszor már a kapcsolat alatt elkezdik "elgyászolni" azt a viszonyt, amiről érzik, hogy nem működik. Amikor mégis rászánják magukat a továbblépésre, gyakran meglepődnek, hogy felszabadultnak érzik magukat, és már nem gyászolnak, hiszen a gyászfolyamat a kapcsolaton belül lezajlott.

A nők és férfiak egyaránt rendkívüli eltökéltséggel közelítik meg a kapcsolataikat, gyakran nem csupán a partnerük iránti elköteleződésük miatt, hanem mert a szívük mélyén él egy erős vágy, hogy megvalósítsák az idilli és harmonikus családi élet képét. Ez a vágy sokszor olyan erős, hogy nehezen engedik el a kapcsolatokat, még akkor is, ha azok nem mindig felelnek meg az elképzeléseiknek.

Sok emberrel való interakció során gyakran megfigyelem, hogy mi az, ami valóban megérinti őket, és ráébreszti őket arra, hogy ők is érintettek egy adott helyzetben vagy problémában. Néha egy személyes történet, egy őszinte vallomás vagy egy megható pillanat indítja el ezt a felismerést. Máskor lehet, hogy egy kérdés, amely mélyebbre hatol a felszínes beszélgetések szintjén, segít nekik meglátni a saját helyzetüket. Az empátia és a megértés kulcsszerepet játszik: amikor valaki úgy érzi, hogy a másik fél valóban figyel rá és törődik vele, az segíthet elindítani a belső gondolkodást és önreflexiót. A lényeg, hogy a kapcsolatainkban mindig van egy varázslatos pillanat, amikor a szavak életre kelnek, és az emberek számára világossá válik, hogy ők is részei a történetnek.

Gyakran tapasztalom, hogy azok, akik elolvassák a könyvet, továbbadják azt a barátaiknak, családtagjaiknak, vagy podcastokat küldenek valakinek azzal a megjegyzéssel, hogy "ez olyan, mintha rólad szólna".

Gyakran kapok hosszú leveleket, melyekben az írók megosztják velem, hogy vezetés közben hallgatták az egyik podcastot, és annyira elgondolkodtak rajta, hogy muszáj volt megállniuk az úton, hogy feldolgozhassák az élményt.

Azok az emberek, akik ilyen módon reagálnak, egyfajta megkönnyebbülést élnek át, hiszen végre valaki képes megnevezni azokat az érzéseket, amelyeket mindig is hordoztak magukban, de sosem tudtak szavakba önteni. Ez a felfedezés szabadító erejű számukra, mivel a könyv által érzéseik megerősítést nyernek, és világossá válik, hogy amit átéltek, az teljesen jogos, így nem ők a felelősek a múltjukért. Az a tudat, hogy nincsenek egyedül, óriási enyhülést hoz: visszaigazolást nyernek arra, hogy igazán traumatizált gyerekek voltak, és fájdalmuk nem csupán illúzió. Ez a felismerés olyan, mint egy diagnózis felállítása: amikor a probléma neve fogalmazódik meg, lehetőséget kapnak a gyógyulásra, és eltűnik a korábbi bizonytalanság köde.

A könyv lapjain feltáruló gondolatok és az empátia tapasztalata mély rezonanciát kelt az olvasókban, lehetőséget adva arra, hogy átéljék a megértés különleges állapotát. Ugyanakkor fájdalmas élményekkel is szembesülhetnek, mivel a mű világossá teszi, hogy a szereplők traumatikus gyermekkori élményekkel terhelték meg életüket.

Önazonos emberré válni egy izgalmas és kihívásokkal teli folyamat, amely során felfedezzük és megértjük saját belső értékeinket, vágyainkat és határainkat. Az alábbi lépések segíthetnek ebben a kalandban: 1. **Önreflexió**: Szánj időt arra, hogy elgondolkodj arról, ki is vagy valójában. Melyek azok az értékek, amelyek fontosak számodra? Milyen szenvedélyek és érdeklődési körök formálják az életedet? 2. **Bátorság a sebezhetőséghez**: Az önazonosság megéléséhez elengedhetetlen, hogy merj sebezhető lenni. Engedd meg magadnak, hogy megmutasd a gyengeségeidet és félelmeidet másoknak. 3. **Határok kijelölése**: Tudd meg, mikor kell nemet mondanod. Az önazonosság megőrzéséhez fontos, hogy megvédd a saját idődet és energiádat. 4. **Önelfogadás**: Tanulj meg szeretni és elfogadni saját magadat, a hibáidtól és tökéletlenségeidtől függetlenül. Mindenki hibázik, és ez a tapasztalat is hozzájárul a fejlődéshez. 5. **Környezeted tudatosítása**: Figyeld meg, hogy a körülötted lévő emberek hogyan hatnak rád. Olyan társaságban érdemes lenni, ami támogatja az önazonosságodat és bátorít a saját utad követésére. 6. **Folyamatos tanulás**: Az önazonosság nem egy végső állapot, hanem egy folyamatosan fejlődő folyamat. Légy nyitott az új tapasztalatokra és az önmagaddal kapcsolatos felfedezésekre. 7. **Szenvedély követése**: Azok a tevékenységek, amelyek örömet okoznak számodra, segítenek abban, hogy kifejezd a valódi énedet. Ne félj időt szánni a szenvedélyeidre! Ezek a lépések segíthetnek abban, hogy egyre inkább önazonosabbá válj, és megtaláld a helyed a világban. Az út néha rögös lehet, de megéri a fáradtságot, hiszen az önmagunkkal való összhang megtalálása valódi boldogsághoz vezethet.

Az önreflexióval kezdődik minden. A könyv végén is találhatók feladatok, amelyek segítenek ennek a képességnek a fejlesztésében. A terápia célja is ez, hogy az egyén felismerje: joga van a saját érzéseihez és igényeihez. A folyamat során megtanuljuk, hogy nem mindig a másik ember igényeit kell előtérbe helyezni, hanem lehetőség van arra, hogy a saját életünkkel is foglalkozzunk. Jogosultságot adunk magunknak: megengedhetjük a "sportot", hogy határokat húzzunk, ha valami nem tetszik. A folyamat része az is, hogy felismerjük, mikor és hogyan kell segítséget kérni, és hogyan dolgozzuk fel a múlt fájdalmait.

A leglényegesebb, hogy az egyén felfedezze, miként alakíthatja újjá saját identitását, és hogyan hozhatja létre azt az önazonosságot, amely eddig hiányzott az életéből.

A parentifikált egyéneknek el kell sajátítaniuk azt a képességet, hogy átlássák, valóban hozzájárul-e a párjuk a kapcsolatukhoz, vagy csupán statisztaként szerepel. Ha a válasz nem, fontos, hogy merjenek lépni, és változást hozni az életükbe. Képesnek kell lenniük arra, hogy saját magukért álljanak ki, és ha szükséges, akár elhagyják a kapcsolatot is. Előfordulhat, hogy a parentifikált felnőtt továbbra is a szülői szerepet tölti be, szolgálva azt a szülőt, aki még mindig küzd az életközepi válságával, és elvárja, hogy a felnőtt gyermek betöltse az ő üressé vált életét – történetekkel, figyelemmel, hiszen a szülő számára az élet egyre inkább kiüresedett.

Amikor valami olyan értékeset, mint a gyermekkort, ellopnak tőlünk, az ürességet hagy maga után. De mit tehetünk ezzel a helyzettel? Először is, fontos, hogy tudatosítsuk magunkban ezt az érzést, hiszen a fájdalom elismerése is egy lépés a gyógyulás felé. Ezt követően érdemes újraértékelni a múltat, és megtalálni azokat a pillanatokat, amelyek örömöt hoztak, akár felnőttként is. Lehetőségünk van arra, hogy új élményeket gyűjtsünk, és felnőttként is megéljük a gyermekkor varázsát, hiszen a lelki növekedés nem zárja ki a játékosságot és az ártatlanságot. Az elveszett időt talán nem tudjuk visszahozni, de a jelenben élve újraértelmezhetjük a gyermeki boldogságot.

A parentifikáltnak azt a jogot kell megtanulnia, amit gyerekkorában nem tudott megtanulni: hogy lehetnek igényei, hiszen egy kisgyermek énközpontú. Hogy nem bűn, ha magunkra szavazunk, ha tisztában vagyunk a saját igényeinkkel és szükségleteinkkel, amiknek a nagy részét önmagunk is ki tudjuk elégíteni. Azonban a klasszikus gyerekkor, amit elloptak, már nem teremthető újra.